Prológus

Zene: Birdy & Rhodes - Let It All Go

~ Birdy Rothman ~

- Kérem Birdy értse meg hogy javulást kell mutatnia, különben nem engedhetem önt ki az intézetünkből. - mondja Dr. Scott a pszichiáterem. Lassan fél éve töltöm ebben a pszichiátriai szanatóriumban a mindennapjaimat, ami nem meglepő visszatekintve az elmúlt 17 évemre. - Tudja doktornő néha elgondolkodok azon hogy könyvet kellene írnom az életemről. Hatalmas szenzáció lenne, igazi horror. - gúnyolódok. - Ami önnel történt az nem horror. - javít ki. - Oh igazán? - kérdezek vissza. - Elevenítsük fel egy kicsit hogy mi is történt velem. - javaslom. - Rendben, Birdy. Mondja el mit érez. - bólint rá az orvos, bár már úgy is mindent tud. - Lássuk csak hol is kezdjem...hm...- gondolkodok hangosan. - Talán az elején. - bíztat. - A születésemmel kezdődött minden. Anyámat sosem ismertem mert megöltem, belehalt a szülésbe. Apa egyedül nevelt fel engem és a bátyámat Willt. Tíz éves voltam amikor kiderült hogy Will nem is a testvérem ugyanis örökbe fogadták őt a szüleim. Will volt a mindenem, a támaszom egész gyermekkoromban de mivel ő akkor már húsz éves volt amikor megtudtuk azt, hogy igazából ő nem Rothman, egyszerűen elment. Úgy érezte nincs maradása amit megértek csak éppen azt nem értem meg hogy engem hogyan volt képes maga mögött hagyni, na de mindegy folytassuk....tizenöt évesen két ismeretlen férfi megerőszakolt miközben haza felé tartottam a könyvtárból sötétedés után. Én voltam a hülye hogy azt hittem nem lehet baj abból ha este sétálgatok de mindegy ez is megtörtént. Azóta kezeltek mert képtelen voltam és vagyok feldolgozni mindezt, ja és a hab a tortán hogy fél éve apa is meghalt, autó balesetben. Mellette ültem, éppen a pszichológusomtól tartottunk haza felé amikor egy részeg autós belénk hajtott. Apa a helyszínen meghalt, én meg megúsztam egy felkar töréssel. - sóhajtok fel. - És egy idegösszeomlással. - teszem hozzá, hiszen így igaz. Azért zártak be ide, mert apa halálát már képtelen voltam feldolgozni, és a múltban történt rengeteg rossz dolog felhalmozódott bennem olyannyira hogy háromszor kíséreltem meg öngyilkos lenni, sajnos egyszer sem sikerült, a harmadik után pedig itt kötöttem ki. - Rengeteg önvád van önben Birdy. - szólal meg az orvosom. - Az édesanyja nem ön miatt halt meg, és a sok rossz ami önnel történt szintén nem az ön hibája. - jelenti ki határozottan. - El akarok innen menni. - váltok témát hirtelen. - Beszéltem a testvérével. Vállalta a gyámságot és a felelősséget. - közli Dr. Scott. - Nincs rá szükségem. - tiltakozok. - Birdy. Ön még kiskorú és nem mellesleg labilis, így gyám nélkül nem engedhetem ki önt. Ezt meg kell értenie. Mind e mellett felírok önnek néhány gyógyszert amiket szednie kell az előírt javaslatok szerint. Erre is a bátyja fog ügyelni. - elém tesz egy papírt. - Írja alá kérem. És mivel a bátyjához költözik, adok néhány elérhetőséget. Remek szakemberek tudják önt kezelni majd New Yorkban is. - teszi hozzá. - Mi van? - pattanok fel hirtelen. - New York? - kiáltok fel, az messze van tekintve hogy én itt élek Londonban,  és itt is nőttem fel. - A testvére ma érkezik. - a doktornő mintha nem is hallaná hogy éppen dührohamot kapok. - Írja alá Birdy. Ha ellenkezik nem kell a testvérével mennie viszont akkor itt kell tartanom továbbra is. - vázolja a helyzetem. - Rendben. - fújom ki hosszan a levegőt ami a mellkasomba szorult majd aláírom a papírt. Will és New York csak jobb lehet ennél a helynél. Miután a doktornővel minden részletet átbeszéltünk azzal kapcsolatban hogy ma szabadon távozhatok, a szobámba kísértek ahol csomagolni kezdtem. Mondhatni az egész életem ebben a szobában volt, minden holmim és emléktárgyak a családomról. - Itt a testvére. - lép be az egyik ápoló mögötte pedig megpillantom Willt. Hét éve nem láttam ami igen csak hosszú idő. 

- Szia húgi. - mosolyog rám bíztatóan. - Hello. - felelem unottan. - A nyugtatók miatt még morcos lehet. - szól az ápoló a bátyámhoz. - Ez nem a nyugtató miatt van, csak a személynek szól. - nézek egyenesen Will szemeibe. - Sajnálom Birdy hogy nem voltam melletted, de most már itt vagyok. Soha többet nem hagylak magadra. - mondja Will komolyan. Látom rajta az őszinte megbánást és talán egy kis idegenkedést ami bennem is van iránta hiszen hét éve nem találkoztunk. - Lesz időnk helyre hozni mindent. - suttogom miközben könnyektől csillogó szemeibe nézek. - Hiányoztál. - széttárja karjait én pedig az ölelésébe sétálok. - Ne hagyj magamra kérlek. Szükségem van rád. - megtörten állok a karjaiba simulva és bár nem vérszerinti testvérem, mégis úgy érzem hogy az, szeretem úgy ahogy egy kishúg a bátyját szeretheti. - Magammal viszlek és mindent megteszek hogy normális életed legyen. Megvédelek mindentől. - ígéri majd kezébe veszi a csomagjaimat. - Készen állsz? - kérdezi kedvesen. - New Yorkra? - kérdezek vissza mire ő csak bólint. - Azt hiszem igen. - válaszolok halkan, magam sem tudom biztosan hogy valóban készen állok e egy nyüzsgő nagy városra ami számomra teljesen idegen, de talán erre van szükségem. Új helyre, új emberekre...új életre...- Mivel foglalkozol amúgy? - érdeklődök már a kocsiban ülve. - Van egy bár ami az enyém, lassan már öt éve hogy megvettem és egész jó kis üzlet lett. Nagy forgalma van így jól meg tudok élni belőle, sőt több mint jól. Mostanában azon is gondolkodtam hogy elkezdek terjeszkedni. - vonja meg a vállát. - Ez remek Will. Örülök hogy sikeres vagy abban amit csinálsz. - mosolygok rá. - Mi a bár neve? - kérdezem tovább faggatva, de ő csak vigyorog. - Na. Most mi olyan vicces? - kérdezem már én is mosolyogva. - Rólad neveztem el...A bár neve Birdy....- feleli végül. - Ez komoly? - hitetlenkedek de meghatódva nézek a bátyámra, ezek szerint sosem felejtett el. - Teljesen komoly. Remélem tetszeni fog. - mondja miközben a repülőtérre érünk. - Biztosan. - bólintok és ezzel egy időben a kíváncsiságom is hatalmába kerít. Most először várom igazán hogy New Yorkba legyünk végre.