23. Rész: Goodbye

Zene: Ingrid Michaelson - Light Me Up

~ Birdy Rothman ~

A szekrényemhez lépve nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet. Máris gyűlölöm Párizst, pedig még nem is jártam ott. Miért kell ennek így történnie?! Bárcsak erős lettem volna amikor Chris kidobott, bárcsak ne juttattam volna magam kórházba, akkor most mindez nem történne meg, akkor most Will tehetne azért hogy maradjak. Ha nem lennék ennyire elcseszett akkor mindez nem történne meg. A nagymamám...Rose, nos ő már bemutatkozott és azt hiszem nem azért visz magával mert annyira szeret. Gondolkodtam ezen az éjszaka és a tettei is azt igazolják hogy kicsit sem törődik velem vagy az érzéseimmel. Nem azért cselekszik mert a javamat akarná, mert ha így lenne akkor látná a szenvedésem, látná mennyire nem akarok vele menni. - Birdy? - a bátyám hangja zökkent ki a gondolataimból. - Mit akarsz? - pillantok rá de aztán rögtön folytatom is a csomagolást. - Egy órán belül itt lesz Rose. - feleli. - Tudom. - bólintok és letörlöm a könnyeimet. - Sajnálom húgi. - szinte suttog és tudom hogy szomorú, szeretem a bátyámat és meg is esik rajta a szívem hiszen ő semmiért sem hibás, csakis én. Én vagyok az oka mindennek. - Én is sajnálom, Will. - fordulok felé és a sírás ismét hatalmába kerít. Mintha a szívemet tépnék ki azzal hogy itt kell hagynom mindent és mindenkit akit szeretek. - Az én hibám. - teszem hozzá komolyan. - Azért nekem is van benne részem. - mondja halkan és meglep vele. - Ezt hogy érted? - kérdezem értetlenül. - Nem kellett volna annyira...ellenségesnek lennem. Kiborított hogy Chris a hátam mögött elcsábított, de amikor kórházba kerültél rájöttem hogy hiba volt, mert tényleg szereted és őt ismerve tudom hogy Chris is szeret téged. - mondja továbbra is nagyon halkan beszélve. Tudom hogy nehéz neki mindent kimondani, de nagyra értékelem. - Ne beszéljünk róla kérlek. - sóhajtok fel. - Csak annyit kérek hogy békülj ki vele. Chris tisztel téged, el akarta mondani a kapcsolatunkat, csak én nem engedtem neki. Szeret téged, igazi barátja, sőt testvére vagy. Én rontottam el mindent, de most hogy elmegyek...talán neked ismét nyugodt életed lehet. - szomorúan nézek fel rá, hiszen ez az igazság. Will boldog életet élt, barátokkal és sikeres üzlettel mielőtt én ide jöttem volna. Mindig is tudtam hogy teher vagyok a számára, egy feladat, kötelesség amit meg kell tennie. - Hogyan lehetne nyugodt életem, nélküled? - kérdezi elszörnyedve. - A testvérem vagy. - elém lép és határozott mozdulattal ölel magához. A teste megrázkódik ezzel elárulva hogy sír. Sosem láttam a bátyámat sírni, csak amikor megtudta hogy a szüleink örökbe fogadták. - Ígérem hogy nem adom fel, valamit kitalálok hogy visszahozzalak. - suttogja. - Will ne! - szólalok fel. - Azt akarom hogy éld az életed. Ne rám fecséreld az időd. Az a kórház vagy ahogy Rose mondja, szanatórium, talán még jót is tesz nekem. - próbálom tartani benne a lelket de közben én magam sem hiszek abban amit mondok, Rettegek attól hogy ismét bezárnak, de nem akarom hogy Will aggódjon és tönkre menjen miattam. - Szeretlek. - bújok hozzá szorosan. - Én is szeretlek. - őszintén mondja és ez megmosolyogtat. - Angela, Mike és Gracie a nappaliban vannak. Szeretnének elbúcsúzni tőled. - vált témát, de amit mond még inkább meglep. - Miért? - kérdezem értetlenül. - Megszerettek. - mosolyog rám Will és ez az a pillanat amikor rájövök hogy Angela, Mike és Gracie barátsága már valóban az enyém és nem csak Will miatt barátkoztak velem, hanem önmagam miatt. - Akkor kimegyek, elbúcsúzni. - kibontakozok Will öleléséből és a nappaliba indulunk ahol már valóban várnak rám. Gracie és Angela sírnak, Mike pedig szintén szomorú ábrázattal ül a kanapén. - Köszi hogy itt vagytok. - szólalok meg és mind a hárman rám emelik a tekintetüket. - Úgy sajnálom Birdy. - Angela siet hozzám és a karjaiba zár. - Nem akarom hogy elmenj. - Gracie is társul hozzá. - Nem én akarok menni. - suttogom. - Tudjuk csajszi, tudjuk. - Mike sóhajt fel. - Megölelhetlek? - kérdezi mire én csak bólintok és miután Angela és Gracie elengedett én Mikehoz lépek. - Hiányozni fogsz. - mondja és hálás vagyok neki. - Ti is nekem. - vallom be őszintén. - De egy nap visszajövök. - teszem hozzá reménykedve hogy így lesz. - Elkészültél Birdy? - Rose lép be a lakásba kopogás nélkül ezzel megzavarva a pillanatot. - Arra amit teszel velem nem lehet felkészülni. - nézek rá komolyan. - Will lent vár a kocsi, vidd le a holmikat. - utasítja a bátyámat mintha meg sem hallotta volna amit mondtam. - Nem adnál még pár percet? - Will kérdezi, de Rose megcsóválja a fejét. - Szeretnék már haza menni. - mondja érzelem mentesen. Kegyetlennek látom most őt, de tudom hogy nem tehetünk ellene semmit. Will szemei ismét könnyektől csillognak, újra átölel aztán a bőröndjeimért indul, persze Mike segít neki, jóbaráthoz méltón. - Simon még nincs itt. El akarok tőle búcsúzni. - mondom amikor felfogom hogy a legjobb barátom nincs itt. - Az a gyerek már eleget rontotta a levegőt. A múltkori szöktetési próbálkozása után örülök hogy nem kell látnom. - Rose jelenti ki. - Az lehet hogy te örülsz neki, de nekem ő a legjobb barátom, nem megyek el búcsú nélkül. - közlöm vele pimasz hangon ami nem is tetszik neki. 

- De igen. El kell érnünk a gépet. Induljunk lent vár a kocsi. - Rose erősködik. - Nem! - kiáltok fel. - Ne akard Birdy hogy rontsak a helyzeteden. - Rose fenyegetően néz rám. - Ha kell rendőrt hívok. - közli és tudom hogy igazat mond, képes megtenni hogy Will nyakára hívja a rendőrséget. Fáj hogy így kell elmennem, sőt hogy egyáltalán el kell mennem. Még egy pillantást vetek a lakásra aztán elindulok Rose után a kocsihoz. Lent már Will, Mike, Gracie és Angela várnak, hogy végső búcsút vegyenek tőlem és ez sokat jelent a számomra, ez azt bizonyítja hogy fontos vagyok nekik. Sosem lehetek elég hálás a barátságukért és mindazért amit kaptam tőlük. Angelatól a rengeteg beszélgetést, a megértést és azt hogy elsőként lett a barátom. Gracietől a sok közös vásárlást és a csajos programokat, Miketól pedig a nevetéseket amiket kiváltott belőlem minden egyes poénjával. De a legtöbbet Willnek köszönhetem, hogy ide hozott, mindent megadott nekem és mellettem állt. Igazi, önzetlen testvérem volt és mindig is az lesz. - Szeretlek titeket. - mondom ki folytott hangon, a sírás ma már ezredszer tör ki rajtam. Közben Rose a kocsiba száll és várja hogy csatlakozzak. - Mi is szeretünk. - egyesével ölelnek át és búcsúzunk el. Will marad utoljára aki tovább ölel mint a többiek de ez érthető. - Ne add fel húgi...erősebb vagy mint hiszed. - suttogja és elenged. Én csak hálásan nézek fel rá majd megfordulok és beülök az autóba, hátra, Rose mellé. Tenyerem az ablakra simítom és úgy nézem a lassan távolodó barátaimat és a bátyámat. - Birdy! - hallom a nevem egy ismerős hangtól. Hátra pillantok és Christ látom aki éppen ekkor bukkan fel a sarkon, Simonal a nyomában. A szívem megdobban de nem tehetek semmit. - Birdy! - Chris fáradhatatlanul fut a kocsi után, percekig. - Szeretlek. - hallom ahogy kimondja aztán az ereje elhagyja és megáll. Már zokogok és az arcom a tenyerembe temetem. Én is szeretlek...mondom ki de már csak magamban...