27. Rész: Home

Zene: P!nk - Walk Me Home

~ Birdy Rothman ~

- Azonnal magyarázatot követelek. - Rose ront be a szobámba hisztérikus állapotban miközben én már a négy bőröndömet pakolom ki a szekrényből. - Mit kell ezen magyarázni? Elmegyek. - vonom meg a vállam, már nem érdekel a véleménye és már félnem sem kell a következményektől, mert már nem tehet velem semmit, nincs hatása az életemre. - Megszégyenítettél. - üvölt rám és megragadja a kezem. - Csak azt kaptad amit megérdemelsz. - nézek egyenesen a szemeibe. - Hálátlan vagy. Neked akartam jót. De leveszem rólad a kezem. Kitagadlak. - fenyegetőzik de én csak nevetni tudok rajta. - Hálátlan? - kiáltok fel. - Miért kellene hálásnak lennem, neked? Azért mert elszakítottál a családomtól? A barátaimtól? Hogy egy nálam kétszer ennyi idős férfi karjaiba akartál dobni, aki egy erőszakos vadállat? Vagy azért hálálkodjak amiért mindent elkövettél annak érdekében hogy még az élettől is elmenjen a kedvem? - vágom a fejéhez mind azt amit elkövetett ellenem. - Jó életet kínáltam neked. A családod pedig én vagyok. - jelenti ki és látom rajta hogy komolyan azt hiszi hogy neki van igaza. - Nem! - kiáltok rá már dühösen. - Ha nekem akartál volna jót akkor megkérdeztél volna, hogy mit akarok én? Mert ez az én életem. - teszem hozzá hasonló hangvételben. - Olyan vagy mint az anyád! Nem akartam hogy elkövesd az ő hibáit. - vágja hozzám a szavait keményen, ezzel érzékeny témát kezdve. Az anyám emléke a számomra szent, hiszen soha nem ismerhettem és ez mindig is hatalmas űrt okozott a szívemben. - Milyen hibát? - kérdezem higgadtan. - Hozzá ment az apádhoz, egy senkihez aki mellett leadott az igényeiből, örökbe fogadott egy fattyút aztán nézd meg mi lett a vége, fiatalon halt meg. - kegyetlenül beszél és a szavaival eléri hogy könnyek gyűljenek a szemeimben. - Azt anyám szerette az apámat, imádták egymást és boldogok voltak, Will pedig ajándék volt a családunk számára. Neked fogalmad sincs róla hogy miket beszélsz, szánalmas vagy és magányosan fogsz meghalni. - mondom kíméletlenül, bántani akarom őt, úgy ahogy ő bántott engem. - Tartozol nekem Birdy. - közelebb lép hozzám és úgy néz a szemembe. - Nem tartozom semmivel neked és most elmegyek. - megfogom a két hatalmas bőröndöm és magam után húzva őket, indulok ki a szobából, inkább úgy döntök az utcán várom meg a taximat. - Megölted a lányom! Tartozol egy élettel. - Rose kiált utánam és én megdermedek. Nem bírok mozdulni, amit mond lesokkol és mintha a szívembe szúrt volna egy tőrt. A fájdalom amit anyám elvesztése miatt érzek a mai napig kísért és sokáig magamat vádoltam, hiszen a születésemkor halt meg, az önvád volt az egyik, ami felemésztett a betegségem idején. És most Rose ezzel támad, kegyelmet nem ismerve próbál földbe tiporni és térdre kényszeríteni. Magamban elszámolok tízig, mialatt meggyőzöm magam arról hogy nem szabad hagynom hogy hatással legyen rám. Én már elfogadtam anya halálát és nem okolom magam miatta, hiszen csak egy újszülött voltam, egy ártatlan gyerek aki nem tehetett semmiről. - Hallodttad amit mondtam? - Rose szólít meg ismét. - Igen, hallottam. - bólintok és nagyot sóhajtva indulok tovább. - Birdy! Nem mehetsz el. - követ és szinte kétségbeesetten kapálózik valami olyan indokot keresve amivel itt tarthat. - Nem hagyhatsz egyedül. - teszi hozzá már sírva. - Te hoztad meg ezt a döntést. - pillantok rá. - Lehettünk volna egy család ha te nem próbálsz meg uralkodni rajtam és nem dobod el Willt mint egy darab szart. - dühös vagyok rá mert valóban így gondolom, a keserűsége az ami ilyenné tette és a jelleme az ami idáig vezetett. - Nekem már csak te vagy. - zokog, de tudom hogy ez ismét csak egy újabb próbálkozás a részéről hogy itt tartson. - Tévedésben élsz Rose! Már én sem vagyok neked. - mondom ki végül és kiérek a házból, ahol rögtön megpillantom a kapu előtt leparkoló taxit. - Birdy! - a nevemet kiáltja utánam amikor én sietve indulok meg a taxi felé, de már nem figyelek rá. Elengedtem őt, elfogadtam hogy ő ilyen. Rose nem akar jobb lenni, én pedig ezáltal nem akarok a közelében lenni. A mi kapcsolatunk ezennel le is zárult a részemről. - Birdy! - hallom a hangját ismét miközben a sofőr berakja a bőröndjeimet hátra, én pedig beszállok. - Kérlek maradj. - Rose siet a kapuhoz de én nem reagálok. - Indulhatunk. - szólok a sofőrnek aki azonnal gázt is ad és magam mögött hagyom a helyet amit gyűlölök és azt a személyt is aki már nem jelent a számomra semmit. Már csak arra tudok gondolni, hogy hamarosan haza érek, az igazi családomhoz, az otthonomba.  

A repülőút gyorsabban telt mint hittem, talán igaz a mondás miszerint a haza vezető út mindig rövidebbnek tűnik...most én is így érzem. A New Yorki levegő mosolyt csal az arcomra, most érzem azt igazán hogy haza érkeztem. Oly távolinak tűnik már amikor utoljára itt voltam. Mintha ezer év telt volna el és kicsit bele is sajdul a szívem az emlékek felidézésébe. - Birdy! - hallom a nevem a már jól ismert hangtól. - Simon! - nevetve tárom szét a kezeim és ölelem át a barátomat. Tegnap hívtam fel hogy ma érkezek és ő itt van, mindig számíthatok rá és ez az egyik ami miatt ennyire szeretem. - Annyira hiányoztál. - ölel szorosan. - Egy hónapja találkoztunk. - emlékeztetem, de valóban távolinak tűnik már az is. - Úgy értem hogy innen, New Yorkból. - mondja miközben elenged és átveszi tőlem a bőröndjeimet. - Ugye tartottad a szád? - kérdezem már a kijárat felé haladva. - Igen. Senki nem tudja hogy haza jöttél. - adja meg a választ aminek örülök. - Köszönöm. - egyik kezem a vállára teszem és boldogan sétálok mellette. - Hosszabb lett a hajad. - jegyzem meg. - Tetszik. - teszem hozzá mosolyogva. - Nekem is tetszik így a hajam. De azért derékig nem növesztem. - meséli és a kocsijához érve bepakolja a bőröndöket. - Hát azt ne is. - nevetek majd amikor kinyitja nekem az anyósülés oldali ajtót beszállok a kocsiba. - Annyira vártam már hogy itthon legyek. - hátra dőlök amikor már úton vagyunk és valahogy úgy érzem a lelkem megnyugszik. Haza értem és már semmi nem szakíthat el innen. - Én is vártam. Keserves hónapok vannak mögöttünk. De nekünk csak előre szabad néznünk. - bíztat. - Így van. - bólogatok helyeselve a hallottakat majd néhány perc múlva megpillantom a nevemmel ellátott bár épületét. - Izgulok. - sóhajtok fel idegesen. - Nincs mitől félned. Will lesz a legboldogabb hogy haza jöttél. - Simon komolyan beszél és sikerül meggyőznie. Leparkol, magához veszi a bőröndjeimet és a Birdy bár ajtajához sétálunk. Halkan nyitom ki a bejárati ajtót és szinte azonnal meglátom a szívemnek kedves társaságot az egyik asztalnál, Will, Angela, Gracie, Angela és Mike. Csak Chris hiányzik. - Hahó? Na kit hoztam nektek? - Simon kiált fel ezzel magunkra vonva a többiek figyelmét, akik először látszólag nem hisznek a szemeiknek. - Birdy? - Will nyögi ki a nevem elérzékenyülve. - Igen, én. - bólintok könnyes szemekkel nézve őt....