29. Rész: My Kind of Love

" Nem mondok le rólad... mert az életéről nem mond le az ember. 

És te az Életem vagy. Nappalom és éjszakám, boldogságom és fájdalmam, 

nevetésem és könnyem. Minden te vagy. (...) Mindened kell. 

Te kellesz, Kincsem. Elmondhatatlanul. Lemondhatatlanul. "

Csitáry-Hock Tamás

~ Birdy Rothman ~

Chris lakásának ajtaja előtt állok mozdulatlanul, a szívem hevesen ver és a pulzusom úgy érzem mintha a fülemben lüktetne. A tenyerem izzad és remegek, mint a kocsonya. Hónapok teltek el azóta hogy utoljára láttam őt, még sem változtak az érzéseim iránta. Felmerül a kérdés bennem hogy akkor még is mitől félek ennyire? A válasz egyszerű. Azt tudom hogy én mit érzek, de abban nem lehetek biztos hogy ő hogyan érez irántam. Persze a többiek elmondták hogy sokat szenvedett miattam és a hiányomtól, de ettől függetlenül még fogadhat úgy mint egy ellenséget hiszen megkeserítettem az életét, vagy akár el is zavarhat, esetleg csak rám csapja az ajtót. Annyi rossz dolog történhet közöttünk ha most becsengetek, egyik gondolat követi a másikat a fejemben. Egyik verzió sem tetszik. Jóra pedig nem tudok gondolni. Képtelen vagyok elképzelni a szituációt ahogy ajtót nyit, felderül az arca, a karjaiba kap és megcsókol úgy ahogy régen. Egészen egyszerűen csak nem tudok ebben hinni. És ki tudja hogy még minden változott az elmúlt hónapok alatt. Ha magamból indulok ki, jogos a felvetésem hogy talán már ő sem az az ember aki volt, úgy ahogy én sem vagyok már ugyan az mint amikor elmentem. Ha szereti is még, honnan tudjam hogy az új, egészséges, felnőtt énemet is szeretni fogja? És ha ő is más lett? Tudom majd szeretni ha teljesen más férfi lett belőle? Bárcsak előre láthatnám a jövőt. Bárcsak tudnám hogy mit kell tennem. Húsz perc is eltelhetett már azóta hogy Simon kitett itt a lakás előtt, az én lábaim azonban még mindig földbe vannak gyökerezve és nem tudok mozdulni. A félelmeim és a kétségeim rabul ejtettek. Szeretnék már túl lenni azon ami most rám vár és hirtelen rá is jövök hogy mennyire gyerekes amit csinálok. Felnőtt nő vagyok az ég szerelmére. Amit kell azt meg kell tennem és majd lesz ahogy lesz, minden úgy alakul majd ahogy a sors akarja vagy inkább úgy ahogy Chris és én akarjuk. Egyik kezem felemelem és megnyomom a csengőt. Még itt kint a folyosón is hallom hogy bent csilingel a jelző és mintha lépteket is hallanék. Az érzékeim nem csalnak, csupán pár pillanat és az ajtó kitárul előttem és szemben találom magam rég nem látott szerelmemmel. Chris ledermed és mozdulatlanul néz engem. Kissé eltátja a száját mintha szólni akarna de hang végül nem hagyja el csodás ajkait. - Szia. - én töröm meg a néma csendet végül hogy ennél már kínosabb ne legyen a helyzetünk. - Khm...szia. - halkan feleli de még mindig látszik rajta hogy enyhén le van sokkolva. A jelenlétem van rá ilyen hatással. - Bejöhetek? - kérdezem remegő, vékony, halk hangon. - Öhm, persze. Gyere. - eláll az útból és beenged a lakásába. Úgy érzem felesleges lenne toporognom, a járást pedig már ismerem, így azonnal a nappaliba sétálok. - Nem tudtam hogy haza jöttél. - követ a helységbe de megtartja a legalább tíz lépés távolságot kettőnk között. - Csak ma érkeztem. - adok rövid választ neki. - Megkínálhatlak valamivel? - udvariasan érdeklődik mire én bólintok. - Egy pohár víz jól esne. Köszönöm. - mondom kedvesen és halványan el is mosolyodom. - Máris hozom. - sarkon fordul és kisétál a konyhába ahonnan alig két perc múlva egy pohár vízzel tér vissza amit a kezembe ad. - Köszi. - veszem át tőle a poharat és bele is kortyolok a hűsítő italba. - Hiányzol. - mondja ki hirtelen amit gondol és ezzel meglep. A tekintetem zavartan emelem rá és a poharat leteszem a kezemből, mert tartok tőle hogy a remegésemnek köszönhetően még a végén leejtem azt. Megszólalni viszont nem tudok. - Minden pillanatban hiányzol. - szólal meg ismét. - Amióta elmentél úgy érzem magam mint egy élő halott. - beszélni kezd az én szívem pedig belesajdul abba amit hallok. - Nem önszántamból mentem el. Ezt te is tudod. - emlékeztetem finoman. - Igen tudom. De nem is üzentél, fel sem hívtál egyszer sem. Azt hittem hogy elfelejtettél, aztán most megjelensz itt és annyira más vagy. Kisimult, magabiztos nőként állsz előttem. - szinte szemrehányóan beszél, de ezt most nem veszem sértésnek. Nem vitázni jöttem. - A távol töltött időt arra használtam fel hogy meggyógyuljak, erősödjek és sikerült. Hazudnék ha azt mondanám neked hogy ugyan az a lány vagyok aki voltam. Mert ez nem így van. - mondom komolyan. - Igen. Azt látom. - bólint. - Chris. - sóhajtok fel. - Tudom hogy szerettél. Mind végig tudtam. Érted? És én is szerettelek. - mondom reménykedve hogy ezzel tisztában van. - Kedves tőled ez a múlt idő. - gúnyos mosolyra húzza a száját. - Nem tudhatom hogy most is így érzel e. - jegyzem meg. - De azt tudhatod hogy te hogy érzel. Nem de? - emeli meg kissé a hangját. - Igen. Azt tudom. - suttogom. - Gondolom akkor ezek szerint én a múltad vagyok amit lezárni jöttél. - kikerül és ismét távolságot tart tőlem. - Nem. - csóválom a fejem. - Hagyjuk ezt Birdy. Kár volt ide jönnöd. - int le, ezzel meggátolva hogy magyarázatot adjak neki. - Én nem érzem úgy hogy hiba volt ide jönnöm. Meg kell beszélnünk azt hogy mit akarunk. - mutatok rá arra hogy mit kellene tennünk a vádaskodás helyett. - Hogy mit akarunk? - kiált fel már ingerülten. - Én téged akarlak. Ezen mit kell megbeszélni? - egyenesen a szemembe néz és a lélegzetem elakad. - Szerelmes vagyok beléd amióta ismerlek. Majd beledöglök hogy most hogy végre itt vagy sem csókolhatlak meg mert te rideg vagy velem és úgy beszélsz mintha az ami közöttünk volt csak egy része lett volna az életünknek, miközben nekem te lettél az életem. Az elmúlt hónapok alatt minden nap belepusztultam abba hogy nem vagy itt. És leszarom mennyire szánalmas vagyok. Szétestem nélküled, az is csoda hogy lélegezni tudok még. - csak úgy ömlenek belőle a szavak amik hatására én sírva fordulok el tőle. Megszólalni sem tudok.

Nem bírom hallgatni azt hogy mennyire szenved miattam. - Nem mondasz semmit? - kérdezi miközben felém lép. - Mit mondjak? - hebegem teljesen szétesve és a könnyeimmel küzdve. - Azt hogy szeretsz vagy azt hogy nem. Akármit. - kiált fel. Az indulatok uralják most őt, de nem hibáztathatom hiszen hónapok teltek el és benne csak gyűlt a feszültség és a fájdalom, most pedig minden joga és oka meg van arra hogy kiadja magából azt amit érez. - Szeretlek Chris. - mondom ki végül az igazságot. - Miért érzem azt hogy van egy "de" is a mondatodban? - kérdezi remény vesztetten, túl jól ismer már. - Szeretlek, de félek is. - vallom be amit érzek. - Ugyan úgy szeretlek ahogy az első pillanattól kezdve, talán még jobban is. De félek hogy túl sok idő telt el és ahogy én úgy te is más lettél. Lehet hogy már mindketten csak a múltbeli énjeinket szeretjük. - felnézek rá és titkon abban reménykedek hogy minden félelmemet megcáfolja. - Talán igazad van. - bólint. - Lehet hogy tényleg mind a ketten mások lettünk. - folytatja miközben egészen közel sétál hozzám. - De tudom hogy ha elengedlek, életem végéig bánni fogom. - két keze közé fogja az arcom így kényszerít hogy a szemébe nézzek. - Ismerjük meg egymást újra. Adjunk esélyt kettőnknek. Engedd hogy beléd szeressek újra és újra. - igéző tekintete megbabonáz, úgy ahogy a szavai is. A közelsége bénítóan hat rám és újra azt a mindent elsöprő szerelmet érzem iránta amit régen. - Én...én is ezt akarom. - hebegem szinte hang nélkül már az ajkait figyelve. - Szeretlek Birdy és soha többé nem engedlek el. - már ajkaimra suttogja szavait, válaszra azonban már nem ad időt, szenvedélyesen csap le ajkaimra hogy egy szerelmes csókban forrjunk össze...