Epilógus

Zene: Christina Perri - A Thousand Years

~ Birdy Rothman ~

Egy évvel később...

Kissé durcásan ülök az étkezőben az asztalnál, Chris viszont még mindig jól szórakozik azon hogy alig egy órával ezelőtt majdnem kidobtam a taccsot egy igazán menő kínai étteremben. Egyszerűen nem tehetek róla, nem tudtam hogy polipot rendelek amikor ételt választottam az étlapról és amikor elém tették a tányért, felfordult a gyomrom. - Édesem, ezen nincs mit szégyellni. - nevetve guggol le elém miközben kezeit két oldalt a combomra simítja. - De nevetni való sincs rajta. Kellemetlen volt. - sóhajtok fel. - Nem tudhattad hogy mit rendelsz. - próbál megvigasztalni. - Jó mindegy. Csak szeretném elfelejteni. - hunyom le a szemem miközben élvezem Chris nyugtató simogatását. - Annyira szeretlek. - vigyorog rám. - Ha nem lennél ki kellene találni. - közelebb hajol amit érzékelek így kinyitom a szemem hogy rá nézhessek. - Úgy tűnik a bolondságom egy rész még is csak megmaradt. - nevetem el magam végül én is. - Tökéletes vagy. Leszámítva persze hogy nem bírod a kínai kaját. - viccelődik velem. - Hé! - felháborodva, játékosan boxolok a vállába. - Bírom a kínai kaját csak nem a tengeri herkentyűket. - javítom ki, de ő csak elmerengve, mosolyogva figyel engem. - Mi az? - kérdezem nevetve de nem reagál csak az arcomat fürkészi. - Chris? - szólítom meg ismét. - Gyere hozzám feleségül. - mondja ki végül hirtelen én pedig ledermedek. - Tessék? - kérdezek vissza mint aki rosszul hallotta az imént elhangzott kérést. - Szeretlek Birdy. Minden nap újra és újra beléd szeretek és azt akarom hogy ez örökre szóljon. Te vagy az életem, a férjed akarok lenni és mindent megtenni azért hogy olyan boldog legyél mellettem mint amilyen boldog én vagyok veled. - komolyan és határozottan beszél. Ahogy eljut minden szava a tudatomig könnyek gyűlnek a szememben és elérzékenyülve nézem a férfit akit szeretek. - Tudom hogy még csak tizenkilenc éves vagy de nem kell semmit sem elsietnünk. - ismét beszélni kezd amikor én még nem találom a hangom. - Hozzád megyek. - mondom ki végül a válaszom, szinte hang nélkül. - Szeretlek Chris és boldog vagyok veled, nem is tudod mennyire. Engem csak megleptél, azért nem találom a szavakat. - mosolyodom el. - Engem nem érdekel a korom. Harmincnak érzem magam szóval ezzel ne is törődj. - nevetek fel. - Szeretlek. - magához von és szerelmes csókkal ajándékoz meg amit én viszonzok is. - Remélem Will ezt sem ellenzi majd. - jegyzem meg később hiszen először ellenezte a kapcsolatunkat aztán eltelt sok idő és amikor két hónapja bejelentettem hogy Chrishez költözök akkor Will meglepően jól fogadta. Az esküvő viszont nagy dolog, nem vagyok benne biztos hogy ezt is úgy fogja majd támogatni. - Beszéltem vele. Tudod már egy ideje fontolgatom a lánykérést és az ő tanácsát kértem, ő pedig áldását adta. - nyugtat meg és újabb csókot lop tőlem. - Akkor azt hiszem már semmilyen akadály nem áll előttünk. - mosolyogok szüntelenül és közben úgy érzem ragyogok a boldogságtól. Jelenleg életem legszebb szakaszát élem amit Chrisnek köszönhetek...

Két évvel később...

Reggel korán ébredek, Chris nincs már az ágyban így én is kimászok a meleg takaró alól és a fürdőbe sétálok. Még félig álomban lépek a meleg zuhany alá ami felfrissít és egyben fel is ébreszt. De nincs kedvem túl sokat időzni a víz alatt, ezért hamar elvégzem amit kell és elzárom a csapot, majd egy törölközőt tekerek a testem köré és kilépek a kabinból. A tükör előtt kontyba fogom a hajam és vissza megyek a szobába ahol magamra veszek egy itthoni szettet aztán elindulok hogy megkeressem a férjemet. Még csak egy éve vagyunk házasok és furcsa huszonegy évesen azt mondani hogy férjnél vagyok de imádom a házasságom eddigi minden percét mert büszkén állíthatom hogy a legjobb férj jutott nekem. Három év telt el azóta hogy visszajöttem Rose elmebeteg "fogságából", mostanra viszont már úgy érzem hogy nem neheztelek rá, mert ha akkor ő nem lett volna olyan amilyen akkor lehet hogy én soha nem szánom rá magam arra hogy a gyógyulás útjára lépjek és talán ha lett volna őt miért szeretni akkor nem jöttem volna ide vissza, ami ugyebár egyet jelentene azzal hogy most Chirs sem lenne az enyém. Ha így gondolok vissza a történésekre akkor gyűlölet helyett sokkal inkább hálát érzek Rose iránt. A gonoszsága volt az ami erőt adott ahhoz hogy boldog életem legyen. - Hm, a finom illatok a konyhába vezetnek. - nevetve kiáltok fel ahogy megérzem a palacsinta illatát, így egyből tudom hogy hol keressem a férjem akit a konyhában meg is találok. - Jó reggelt édes. - mosolyog rám ahogy megpillant. - Jó reggelt. - hajolok hozzá egy csókra. - A kedvencedet készítem. - mutat az elkészült palacsinták felé. - Annyira szeretlek. - huppanok le az egyik székre. - Ezt most nekem vagy a palacsintának mondtad? - nevet jókedvűen. - Nem tudnék választani. - csóválom a fejem. - De talán te édesebb vagy. - kacérkodok vele. - De csak mert megédesíted az életem. - közelebb lép és beáll a két lábam közé, én pedig felnézek rá. - Ugye tudod hogy még a romantikus filmek sem olyan nyálasak mint mi. - jegyzem meg, de persze imádom hogy ilyen érzelmes a kapcsolatunk és egyikünk sem szégyenli felvállalni amit érez. Nekem ez fontos mert régen minden érzelmemet elnyomtam magamba és abból semmi jó nem sült el, a Chrisel való életem viszont őszinteségre, érzelmekre és főleg szerelemre épül. - Nyálas? Hm. - kérdez vissza miközben a nyakamhoz hajol és egy apró puszit lehel a vékony bőrre majd a nyelve érintését is megérzem. - Chris. - sóhajtok fel. - El akarsz csábítani? - kuncogok miközben átkarolom a nyakát. - Méghozzá azonnal. - két kezét a fenekem alá csúsztatja és az ölébe emel. - Chris. - nevetek fel de a lábaim máris a dereka köré zárom és a nyakába kapaszkodok. - Szerinted ez mindig így lesz? - kérdezi halkan miközben elindul velem a háló felé. - Mire gondolsz? - nézek rá értetlenül. - Kettőnkre. - csókolgat és közben eljutunk a hálószobánkig ahol lassan az ágyra dönt és fölém mászik. - Ha az érdekel hogy mindig ilyen bolondok leszünk e akkor azt hiszem a válaszom igen. - nézek fel rá ahogy ő megtámaszkodik a két oldalamon és úgy néz le rám. - Örökre az enyém leszel? - mélyen a szemembe néz és érzem hogy komolyan tudni akarja. - Ez az egyetlen amit megígérhetek. - felelem őszintén mert bármi is történjen a jövőben, tudom hogy én soha senkit nem fogok úgy szeretni ahogy őt. Ő a szerelmem, a társam, a férjem...az életem. - Szeretlek. - teszem hozzá. - Szeretlek. - lehajol és újra lázas csókban forrunk össze...

Öt évvel később...

- Nem értek veled egyet Will. - nézek a bátyámra aki a konyhapultnál ül, míg én az általam készített salátát fejezem be. - Hidd el húgi. Kiköpött te vagy. Ne is próbáld meg letagadni. - mosolyog magabiztosan. - Nem is akarom letagadni a lányomat. - nevetek fel. Éppen azon megy a vita hogy Emmie rám hasonlít e vagy Chrisre. Persze a külső hasonlóság egyértelműen a javamra szól, hiszen külsőre valóban olyan mint én, azonban a belső tulajdonságaiban inkább az apját vélem felfedezni aminek természetesen örülök, mert én mindig magamnak való, visszahúzódó majd később lelkileg sérült, depressziós lány voltam amiből mint tudjuk nehezen gyógyultam ki, és én nem ezt a sorost szánom a lányomnak. - Ugyan már Emmie olyan mint te csak sokkal aranyosabb. - Will poénkodik mire én játékosan meglököm. - Még csak négy éves és olyan életvidám amilyen én soha nem voltam. - jegyzem meg miközben tálalom a salátát. Emmie a szobájában játszik, Will követ a nappaliba ahol Angela és Chris beszélget. - Emmie éppen olyan életvidám mint amilyen te most. - Chris tárja szét a kezét ahogy én leülök mellé és az ölelésébe dőlök, míg Will helyet foglal Angela mellett. Szerencsére az ő kapcsolatuk is szikla szilárdnak bizonyult, tekintve hogy már három éve házasok és van egy két éves kisfiúk Ryan. - A többiek mikor jönnek? - próbálok témát váltani ezzel a baráti társaságunk többi tagjára név szerint Graciere és Mikera célozva és természetesen Simon is hiányzik még a létszámból. - Ne aggódj egyikük sem hagyja ki a huszonhatodik szülinapodat. - Chris cirógatja a karomat miközben én még mindig hozzábújok. Furcsa érzés hogy eltelt kilenc év és lassan én leszek annyi idős mint amennyi Chris volt amikor megismertem. - Öregszek. - nevetek fel. - Nem várathatnak meg. - teszem hozzá tréfának szánva. - Te beszélsz? Akkor mit szóljunk mi? Adj a korodhoz még tíz évet és megkapod a miénket. - Will tettetett felháborodással utal magára és Chrisre. - Oké. Oké. - nevetek majd a vidám hangulatot megtöri a csengő hangja. - Kinyitom. - állok fel és a bejárati ajtóhoz sétálok amit ahogy kinyitok megpillantom Graciet, Miket és persze Simont. - Végre itt vagytok. - egyszerre ölelem őket magamhoz ami nem megy könnyen tekintve hogy Simon kezében egy hatalmas torta van. - Gyertek be. - invitálom őket a nappaliba ahol ők is helyet foglalnak és így már teljes a létszám ami megnyugtat és egyben boldoggá is tesz. Ők a családom, nem csak a barátaim. Gracie, Angela, Will, Mike, Simon és Chris az a hat ember akik mindenben támogatnak és velem vannak. Nélkülük az életem katasztrófa lenne. - Na most hogy mindenki itt van szeretnék mondani valamit. - nézek körbe izgatottan a szeretteimen amikor már mindenki ülő helyzetbe tornázta magát. - Neked van szülinapod és te mondasz beszédet? - szól közbe Simon. - Fontos amit mondani akarok. - sóhajtok fel drámaian. Ezért vártam annyira hogy mind együtt legyünk, mert a bejelenteni valómról még senki nem tud, Chris sem. - Hallgatunk édesem. - a férjem mosolyogva áll fel és karol át, látom a szemén hogy kíváncsi akár csak a többiek. - Jövő ilyenkor már egyel többen leszünk. - vigyorgok boldogan. - Ezt...úgy érted hogy? - Chris szembe fordít magával és elakad a szava míg a többiek is kikerekedett szemekkel néznek rám. - Terhes vagyok. - jelentem be végül a nagy hírt. - Ez csodálatos édesem. - Chris a karjai közé kap és szerelmesen csókol. Tudtam hogy örülni fog a hírnek, akár csak a többiek akik sorban lépnek hozzánk hogy gratuláljanak...