20. Rész: Love Don't Die

Zene: The Fray- Never Say Never

Egy héttel később...

~ Birdy Rothman ~

Egy teljes hét telt el azóta hogy Will megtudta az igazságot Chrisről és rólam. Azt hiszem ez az egy hét volt életem eddigi legrosszabb hete. Will és köztem továbbra is feszült a hangulat, nem igazán beszélünk egymással. De ami még ennél is rosszabb hogy semmit sem tudok Chrisről. Próbáltam hívni de nem vette fel, számtalan üzenetet hagytam neki de egyikre sem válaszolt és ez teljesen kikészít. Tudni akarom hogy mit érez. Hiányzom neki? Vagy szeret e még egyáltalán. De az is lehet hogy ilyen könnyen lemondott rólam. - Bejöhetek? - Simon hangja zökkent ki a gondolataimból. A szobámban, az ablaknál üldögélek, kint már sötétedik, így megcsodálhatom a város éjjeli fényeit. - Gyere! - felelem. Az elmúlt egy hétben ugyan Chrisről semmit sem tudok, de Simon...nos ő újra a mindennapjaim része. Tartja bennem a lelket miközben látom rajta hogy bűntudat gyötri. Magát okolja azért ami most velem történik és végülis igen, része van benne, de én nem tudok rá haragudni. Sokkal inkább Willt hibáztatom mert makacs és önfejű. - Nem írt? - kérdezi miközben letelepszik mellém. Tudom hogy Chrisre utal. - Nem. - csóválom meg a fejem. - A bátyád ma elmegy itthonról. - jegyzi meg halkan. - És? - kérdőn nézek rá. - Csak holnap jön haza. - folytatja a sejtelmes beszédet. - Nem értelek Simon. - zavartan pislogok rá. - Szökj meg és keresd meg Christ. Beszélj vele. - mondja ki végül amit akar. - Angela vigyáz rám. Tudod...mert gyerek vagyok. - utánzom Willt gúnyolódva. - Ez akkor sem mehet így tovább. Bele fogsz betegedni. - sóhajt fel. - Hagyjuk Simon. Ha Chris nem válaszol, nyilván oka van. Talán már el is felejtett. - vonom meg a vállam. Úgy teszek mint akit nem érdekel, de a lelkem mélyén félek hogy így van és fáj a hiánya. - Akkor megkeresem én. - csattan fel. - Ne! Te már eleget tettél. - kissé szemrehányóan mondom hiszen Simon tette, vezetett idáig, de rögtön meg is bánom. - Ne haragudj. - nézek rá bűnbánóan. - Felemészt a bűntudat Birdy. Segíteni akarok. - Simon egyik kezét átveti a vállamon és magához ölel, míg én hozzá bújok. - Indulok. - nyit be Will. - Oké. - vakkantom neki kicsit sem kedvesen. - Remélem mire haza jövök már nem leszel ilyen. - Will nekem címezi a szavait mire a tekintetem rá emelem. - Ne álmodozz. - mondom komolyan. Nem is értem hogyan hiheti azt hogy majd csak úgy elfelejtem Christ és úgy teszek mint aki nem pusztul bele minden egyes nélküle töltött percbe. Will nem mond többet, elmegy és én megkönnyebbülök. - Kemény vagy vele. - jegyzi meg Simon. - Csak annyira amennyire ő velem. - vonom meg a vállam majd kisétálok a nappaliba ahol Angela már a kanapén olvasgat. - Elment? - kérdezem a bátyámra utalva. - Az imént. - Angela bólint. - Még jó hogy ma zárva lesz ez az átkozott bár, legalább csend lesz. - dünnyögök. - Menj! - szólal meg Angela ismét. - Hová? - meglepetten pillantok rá miközben egy pohár vizet töltök magamnak. - Chrishez. - feleli és én félre nyelek. - Tessék? - kérdezek vissza mert azt hiszem rosszul hallottam. És közben Simon is besétál a nappaliba. - Chris piszkosul szenved. Szeret téged. És most már én is látom hogy mi van köztetek. Menj Birdy. Majd én falazok nektek. - Angela kedvessége és támogatása meglep, ugyanakkor hálás is vagyok neki. És ezek szerint Chris is azt érzi amit én. - Elviszlek. - Simon ajánlja fel. - De ha ez kiderül Will veled sem bánik majd kesztyűs kézzel. - nézek aggódva Angelara. - Nem fog kiderülni. Ha meg még is akkor majd én tudom hogyan kezeljem a bátyádat. - Angela elmosolyodik. - Menj már ne húzd az időt. - teszi hozzá, én pedig hálálkodva veszem magamhoz a táskám és Simonal már sietünk is le felé. A negyed órás út, ezer évnek tűnik míg végre Chris lakásához érünk. Simon bíztat út közben és én kezdem elhinni hogy még semmi sincs veszve. Aztán Simon elhajt és én Chris ajtaján kopogok. Hamar kinyílik az ajtó és ő ott áll előttem meglepetten. - Birdy. - sóhajt fel. - Nem lenne szabad itt lenned. - mondja komolyan. - Nem írtál...nem vetted fel a telefont. - hadarom, a szívem hevesen ver. Meg akarom csókolni, hozzá bújni de nem teszem mert most úgy tűnik nem örül annak hogy lát. - Mert...mert nem lehetünk együtt. - mondja határozottan de közben beenged a lakásba hogy ne kint ácsorogjak. 

- Ne mond ezt! Kérlek! - könnyek gyűlnek a szememben. - Willnek igaza volt. Egy idióta voltam. - feszülten túr a hajába és elfordul. - Komolyan beszélsz? - csalódottan követem a nappaliba. - Igen! - vágja rá azonnal. - Szóval nem szeretsz és csak játszottál velem. - emelem meg a hangom. - Nem ezt mondtam. - ingerülten csattan fel. Látom rajta hogy feszült és ideges. Tudom hogy azt érzi amit én, most a szavai mégis szíven ütnek. - Szeretlek. - mondom halkan, szinte alig hallom a saját hangom. A tekintete ellágyul és közelebb lép hozzám. - Te vagy az életem Birdy. Úgy érzem belehalok hogy nem láthatlak. Szeretlek. Érted? - két keze közé fogja az arcom. - Nem tudod mennyire hiányzol. - hevesen csókol és átadja magát az érzéseinek. Az esze küzd a szívével de ezútta a szíve győzött. - De tudom. - csókolom és ölelem őt. Egy hét túl sok volt nekem. Mintha az oxigént vonták volna el tőlem. - Hogyan jöttél ide? - húzódik el tőlem. - Will elutazott, Angela falaz nekem és Simon hozott ide. - felelem. - Simon? - kiált fel. - Kibékültetek? - elszörnyedve hátrál egy lépést. - Megbánta amit tett. - szólalok meg a barátom védelmében. - Ő tehet mindenről. Miatta....nem láthatlak. - dühös és látom rajta hogy nem érti hogy én miért nem tartom Simont bűnösnek. - Te is tudod hogy ez nem igaz. Will...ő az aki elszakít tőled. - mondom határozottan. Chris nem felel csak elfordul és néma csend telepszik ránk. - Én vagyok a hibás Birdy. - töri meg a csendet néhány perc után. - Nem lett volna szabad ebbe belekezdenem. - a hangja elutasító. - Tessék? - hitetlenkedve nézek rá. - Véget kell vetnünk ennek. - mutat rám majd magára ezzel a kapcsolatunkra utalva. - Komolyan beszélsz? - vonom kérdőre. - Will a testvéred, nem tehetjük ezt vele. - a szemei csillognak. - Menj haza Birdy és felejts el. - jelenti ki végül, a szavai mellbe vágnak és egyben össze is törik a szívem. Tudom hogy szeret még is képes eldobni magától. - Nem kérheted ezt tőlem. - a hangom elcsuklik. - De! Ezt kérem és én is ezt fogom tenni. - jelenti ki, az én kezem pedig az arcán csattan. Hát mindenki hátat fordít nekem. Kezét a sajgó arcára simítja és úgy néz a szemembe. - Rendben! Elmegyek. - a sírástól elvékonyul a hangom és hátat fordítok neki. Elindulok a bejárati ajtó felé, mindenem remeg és félek...félek kilépni az ajtón és félek őt magam mögött hagyni mert a szívem már az övé, Chris most még is kidobott...mintha...mintha nem érnék semmit. - Birdy! - szól utánam szinte alig hallhatóan. Hátra pillantok a vállam felett látom hogy már ő is a könnyeivel küzd. De nem mond többet így ismét elindulok majd kilépek a lakásból. A sírás és a friss levegő megszédít. A gondolatok és az érzelmek csak úgy kavarognak bennem. Szinte futok az utcán hazáig ami így gyalog fél órámba telik. Haza érve halkan osonok a lakásba. Angela a nappaliban a kanapén alszik. A fürdőbe vezet az utam ahol a két doboz nyugtatómat magamhoz veszem és a szobámba sietek. Az ajtómat magamra zárom és zokogva vetem magam az ágyamra. Már tényleg nincs miért élnem...a piruláimat a tenyerembe öntöm. Már rég meg kellett volna tennem....már....nem bírom tovább. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben, veszem végül a számba mind a harmincegy pirulát egyesével és nyelem le őket...abban bízva hogy ezután már nem lesz rám gondja senkinek...