21. Rész: Menekülés

Zene: Adam Lambert - Runnin

~ Birdy Rothman ~

Milyen érdekes a halál nem igaz? A szeretteim nem akartak meghalni, sem anya sem apa...mégis eljött értük, de én....én aki már számtalan próbálkozást tettem hogy véget vessek ennek a szánalmas életnek egyszerűen nem járok sikerrel. Még a kaszás sem akar engem. Ez egyszerűen nevetséges. A kórházban térek magamhoz és máris hányinger kerülget. Nyílván alapos gyomormosásban volt részem ami annyira legyengített hogy mozdulni sem bírok. A szemeim lassan nyitom ki, egy kórteremben fekszem egyedül...vagyis azt hiszem hogy egyedül, de tévedek. - Ébren van. - hallom a bátyám hangját. - Will? - szólalok meg gyenge hangon. - Hála az égnek. - egy ismeretlen női hang üti meg a fülem. Felé fordítom a fejem és egy idősebb nőt pillantok meg. - Ki maga? - kérdezem erőtlenül. - A nagymamád, drágám. - közelebb lép és így jobban látom őt, de egyáltalán nem ismerős. De már így első látásra is biztos vagyok benne hogy igazat mond mert hasonlít a képekre amiket láttam anyáról....vagyis akkor...próbálom össze rakni a puzzelt a fejemben. - Anya...anyai? - kérdezem kábán, mire ő csak bólint. Elsírom magam, hiszen anyát soha nem ismerhettem mert meghalt a születésemkor, de azt nem értem hogy a nagymamám hol volt eddig. - Rose vagyok. - mutatkozik be. - Birdy. - felelem. - Miért nem ismerlek? - kérdezem halkan. - Édesanyád halála után...képtelen voltam mellettetek maradni. Összetörtem. De most itt vagyok és magammal viszlek. - mondja miközben megfogja a kezem és gyengéden megszorítja. - Tessék? - Will meglepett hangja szakítja meg a pillanatot. - Jól hallottad. - Rose határozott pillantást vet a bátyámra. - Hová viszel? - kérdezem zavartan. - Franciaországba. - kapom meg a választ és a lélegzetem is eláll. - Szó sem lehet róla. Birdy velem marad. - Will ezek szerint most tudta meg ahogy én is hogy miért is van itt Rose. - Ebbe neked már nincs beleszólásod. Nem tudsz rá vigyázni. - Rose dühösen beszél Willhez. - Jobb lesz neki nálam. - teszi hozzá. - Én vagyok a gyámja. - Will újabb próbálkozást tesz. - Már nem. - inti le Rose és ez engem is meglep. Ismét mások döntenek a sorsomról. - Én...nem akarok elmenni. - ellenkezek azonnal. Ahogy kezd belém visszatérni az élet, kezdem felfogni mi is folyik körülöttem. - A te érdeked kedvesem. - Rose próbál győzködni. - Nem! - kiáltok miközben felülök az ágyon. - Kurvára nem. - káromkodok hisztérikusan. - Csitt! - Rose szól rám és ez nem tetszik. - Ne csittegj nekem. Nem megyek sehová. - kétségbeesetten pillantok Willre segítség reményében de látom az arcán hogy ő már itt tehetetlen. Azzal hogy öngyilkossági kísérlettel kórházba kerültem, elég volt ahhoz hogy elvegyék tőle a gyámságot felettem és most már Rose a gyámom. Ez elborzaszt és félek is, nem akarok vele menni. - Itt van a bátyám és a legjobb barátom és a szerelmem. - hebegem a három számomra legfontosabb személyt. - A bátyád felelőtlen és nem tud rád vigyázni. A barátod kint vár és csak holnap indulunk el tudsz búcsúzni tőle. A szerelemhez meg még fiatal vagy. - Rose mindent megmagyaráz és ez nem tetszik. Dirigál és úgy bánik velem mintha gyerek lennék. - Holnap? - sikítok fel. Már holnap el akar cipelni a csiga evő országába. - Nem! - tiltakozok. - De! - emeli rám a hangját és ezzel meglep. Erőszakos, szigorú és parancsolgat. Már most nem kedvelem. - Simont akarom. - jelentem ki határozottan, valamit ki kell találnom és neki mindig jó ötletei vannak. - Szólok neki. - Will kimegy és Simon rögtön be is ront. - Kettesben maradhatok vele? - nézek Rosera aki csak bólint és távozik. - Bazdmeg Birdy. A frászt hoztad rám. - Simon idegesen ölel magához. - Segítened kell. - mondom olyan komolyan ahogy még eddig soha semmit. - Segítek akár miről is van szó. - bólogat. - A nagymamám Franciaországba akar vinni már holnap....nem akarok menni. - közlöm izgatottan. - Micsoda? - Simon csodálkozva néz rám. - Erre most nincs időnk. - a kezemből kilógó csövet megragadom és kirántom a kezemből. Kicsit vérzik a helye de nem érdekel. - Meg akarsz szökni? - Simon döbbenten nézi ahogy a kórházi hálóingem a földre dobom, most kicsit sem érdekel a meztelenségem. Sietnem kell mert minden perc számít. A ruháimat kirángatom a szekrényből és felöltözök. - Segítesz vagy sem? - nézek rá kérdőn. - Persze hogy segítek. Mi a terv? - várja a válaszom de az igazság az hogy még én magam sem tudom hogyan jutok ki innen úgy hogy az ajtón túl a folyosón ott van a nagymamám és Will. - Hányadikon vagyunk? - nézek ki az ablakon. - A másodikon. - feleli Simon. - Szuper akkor fogd a lepedőt, kimászunk. - kapkodok és közben próbálok a lehető leghallkabb lenni. Simon megragadja a lepedőt és pontosan tudja mit akarok vele így az ablakhoz siet vele és a fűtőtesthez köti az egyik felét míg a másik szabadon lóg ki az ablakon. - Nem ér le teljesen. - közli aggódva. - Nem baj, nem is kell. Majd onnan ugrunk. - már a cipőmet rángatom magamra.

- És hová megyünk? - kérdezi kíváncsian. - Chris segíthetne talán. - teszi hozzá. - Chris tegnap kidobott, azért vagyok most itt. Őt hagyjuk ki ebből. - idegesen túrok a hajamba. - Kidobott? - Simon szemei elkerekednek. - Simon! - szólok rá mérgesen. - Mennünk kell. - mondom komolyan és már az ablakban lógok. - Csak óvatosan. - suttogja és nézi ahogy lefelé mászok. Szerencsére jól megy és a végén az ugrás sem vészes. - Most te jössz. - integetek neki és ő is mászni kezd. - Birdy! - hallom a bátyám hangját és amikor Simon leugrik Will néz le ránk az ablakból. - Gyere vissza. - a bátyám hangjától zeng a kórház. - Nem! - nézek fel rá majd megragadom Simon kezét és futni kezdünk a kórház kapuja felé. Az őrök észre vesznek minket és az egész helyzet üldözésbe csap át. Az oldalam már szúr de nem adom fel, futok ahogy csak bírok és Simon is követ. - Álljanak meg! - kiabál az egyik őr de mi nem foglalkozunk vele. Már majdnem a kapunál vagyok amikor látom hogy az egyik őr Simonra veti magát. - Birdy. Fuss! - Simon int és én így is teszek. Kezdem magam úgy érezni mint egy rab aki éppen a börtönből próbál megszökni. Elérek a kapuhoz ami éppen ekkor csukódik be előttem így fogjul ejtve. Tudom hogy ezzel minden elveszett...nincs kiút. Az őrök utolérnek és mögöttük Will és a nagymamám is felbukkan. - Megőrültél? - rival rám Rose és ahogy elém áll a keze az arcomon csattan. Meglep a pofon és fáj is...azt hiszem ő még sem olyan kedves mint amilyennek először mutatta magát. - Nincs több hiszti. Holnap utazunk. Párizsban majd megfelelő kezelést kapsz. - közli dühösen. - Diliházba záratsz? - kérdezem összetörten. - A dilisek oda valóak. - feleli és ezzel tudtomra adja hogy mostantól az életem ismét gyógyszerek és orvosok hatása alá kerül. Visszagondolok arra amikor szanatóriumban voltam...az álmatlan éjszakák, a magány, az elzártság és a félelem ami akkor vett körül. Térdre rogyok és az arcom a tenyerembe temetem. - Nyugodj meg. - Will térdel le mellém, de most még ő sem tud vígaszt nyújtani a számomra.