Epilógus

Zene: Christina Perri - A Thousand Years

~ Birdy Rothman ~

Egy évvel később...

Kissé durcásan ülök az étkezőben az asztalnál, Chris viszont még mindig jól szórakozik azon hogy alig egy órával ezelőtt majdnem kidobtam a taccsot egy igazán menő kínai étteremben. Egyszerűen nem tehetek róla, nem tudtam hogy polipot rendelek amikor ételt választottam az étlapról és amikor elém tették a tányért, felfordult a gyomrom. - Édesem, ezen nincs mit szégyellni. - nevetve guggol le elém miközben kezeit két oldalt a combomra simítja. - De nevetni való sincs rajta. Kellemetlen volt. - sóhajtok fel. - Nem tudhattad hogy mit rendelsz. - próbál megvigasztalni. - Jó mindegy. Csak szeretném elfelejteni. - hunyom le a szemem miközben élvezem Chris nyugtató simogatását. - Annyira szeretlek. - vigyorog rám. - Ha nem lennél ki kellene találni. - közelebb hajol amit érzékelek így kinyitom a szemem hogy rá nézhessek. - Úgy tűnik a bolondságom egy rész még is csak megmaradt. - nevetem el magam végül én is. - Tökéletes vagy. Leszámítva persze hogy nem bírod a kínai kaját. - viccelődik velem. - Hé! - felháborodva, játékosan boxolok a vállába. - Bírom a kínai kaját csak nem a tengeri herkentyűket. - javítom ki, de ő csak elmerengve, mosolyogva figyel engem. - Mi az? - kérdezem nevetve de nem reagál csak az arcomat fürkészi. - Chris? - szólítom meg ismét. - Gyere hozzám feleségül. - mondja ki végül hirtelen én pedig ledermedek. - Tessék? - kérdezek vissza mint aki rosszul hallotta az imént elhangzott kérést. - Szeretlek Birdy. Minden nap újra és újra beléd szeretek és azt akarom hogy ez örökre szóljon. Te vagy az életem, a férjed akarok lenni és mindent megtenni azért hogy olyan boldog legyél mellettem mint amilyen boldog én vagyok veled. - komolyan és határozottan beszél. Ahogy eljut minden szava a tudatomig könnyek gyűlnek a szememben és elérzékenyülve nézem a férfit akit szeretek. - Tudom hogy még csak tizenkilenc éves vagy de nem kell semmit sem elsietnünk. - ismét beszélni kezd amikor én még nem találom a hangom. - Hozzád megyek. - mondom ki végül a válaszom, szinte hang nélkül. - Szeretlek Chris és boldog vagyok veled, nem is tudod mennyire. Engem csak megleptél, azért nem találom a szavakat. - mosolyodom el. - Engem nem érdekel a korom. Harmincnak érzem magam szóval ezzel ne is törődj. - nevetek fel. - Szeretlek. - magához von és szerelmes csókkal ajándékoz meg amit én viszonzok is. - Remélem Will ezt sem ellenzi majd. - jegyzem meg később hiszen először ellenezte a kapcsolatunkat aztán eltelt sok idő és amikor két hónapja bejelentettem hogy Chrishez költözök akkor Will meglepően jól fogadta. Az esküvő viszont nagy dolog, nem vagyok benne biztos hogy ezt is úgy fogja majd támogatni. - Beszéltem vele. Tudod már egy ideje fontolgatom a lánykérést és az ő tanácsát kértem, ő pedig áldását adta. - nyugtat meg és újabb csókot lop tőlem. - Akkor azt hiszem már semmilyen akadály nem áll előttünk. - mosolyogok szüntelenül és közben úgy érzem ragyogok a boldogságtól. Jelenleg életem legszebb szakaszát élem amit Chrisnek köszönhetek...

Két évvel később...

Reggel korán ébredek, Chris nincs már az ágyban így én is kimászok a meleg takaró alól és a fürdőbe sétálok. Még félig álomban lépek a meleg zuhany alá ami felfrissít és egyben fel is ébreszt. De nincs kedvem túl sokat időzni a víz alatt, ezért hamar elvégzem amit kell és elzárom a csapot, majd egy törölközőt tekerek a testem köré és kilépek a kabinból. A tükör előtt kontyba fogom a hajam és vissza megyek a szobába ahol magamra veszek egy itthoni szettet aztán elindulok hogy megkeressem a férjemet. Még csak egy éve vagyunk házasok és furcsa huszonegy évesen azt mondani hogy férjnél vagyok de imádom a házasságom eddigi minden percét mert büszkén állíthatom hogy a legjobb férj jutott nekem. Három év telt el azóta hogy visszajöttem Rose elmebeteg "fogságából", mostanra viszont már úgy érzem hogy nem neheztelek rá, mert ha akkor ő nem lett volna olyan amilyen akkor lehet hogy én soha nem szánom rá magam arra hogy a gyógyulás útjára lépjek és talán ha lett volna őt miért szeretni akkor nem jöttem volna ide vissza, ami ugyebár egyet jelentene azzal hogy most Chirs sem lenne az enyém. Ha így gondolok vissza a történésekre akkor gyűlölet helyett sokkal inkább hálát érzek Rose iránt. A gonoszsága volt az ami erőt adott ahhoz hogy boldog életem legyen. - Hm, a finom illatok a konyhába vezetnek. - nevetve kiáltok fel ahogy megérzem a palacsinta illatát, így egyből tudom hogy hol keressem a férjem akit a konyhában meg is találok. - Jó reggelt édes. - mosolyog rám ahogy megpillant. - Jó reggelt. - hajolok hozzá egy csókra. - A kedvencedet készítem. - mutat az elkészült palacsinták felé. - Annyira szeretlek. - huppanok le az egyik székre. - Ezt most nekem vagy a palacsintának mondtad? - nevet jókedvűen. - Nem tudnék választani. - csóválom a fejem. - De talán te édesebb vagy. - kacérkodok vele. - De csak mert megédesíted az életem. - közelebb lép és beáll a két lábam közé, én pedig felnézek rá. - Ugye tudod hogy még a romantikus filmek sem olyan nyálasak mint mi. - jegyzem meg, de persze imádom hogy ilyen érzelmes a kapcsolatunk és egyikünk sem szégyenli felvállalni amit érez. Nekem ez fontos mert régen minden érzelmemet elnyomtam magamba és abból semmi jó nem sült el, a Chrisel való életem viszont őszinteségre, érzelmekre és főleg szerelemre épül. - Nyálas? Hm. - kérdez vissza miközben a nyakamhoz hajol és egy apró puszit lehel a vékony bőrre majd a nyelve érintését is megérzem. - Chris. - sóhajtok fel. - El akarsz csábítani? - kuncogok miközben átkarolom a nyakát. - Méghozzá azonnal. - két kezét a fenekem alá csúsztatja és az ölébe emel. - Chris. - nevetek fel de a lábaim máris a dereka köré zárom és a nyakába kapaszkodok. - Szerinted ez mindig így lesz? - kérdezi halkan miközben elindul velem a háló felé. - Mire gondolsz? - nézek rá értetlenül. - Kettőnkre. - csókolgat és közben eljutunk a hálószobánkig ahol lassan az ágyra dönt és fölém mászik. - Ha az érdekel hogy mindig ilyen bolondok leszünk e akkor azt hiszem a válaszom igen. - nézek fel rá ahogy ő megtámaszkodik a két oldalamon és úgy néz le rám. - Örökre az enyém leszel? - mélyen a szemembe néz és érzem hogy komolyan tudni akarja. - Ez az egyetlen amit megígérhetek. - felelem őszintén mert bármi is történjen a jövőben, tudom hogy én soha senkit nem fogok úgy szeretni ahogy őt. Ő a szerelmem, a társam, a férjem...az életem. - Szeretlek. - teszem hozzá. - Szeretlek. - lehajol és újra lázas csókban forrunk össze...

Öt évvel később...

- Nem értek veled egyet Will. - nézek a bátyámra aki a konyhapultnál ül, míg én az általam készített salátát fejezem be. - Hidd el húgi. Kiköpött te vagy. Ne is próbáld meg letagadni. - mosolyog magabiztosan. - Nem is akarom letagadni a lányomat. - nevetek fel. Éppen azon megy a vita hogy Emmie rám hasonlít e vagy Chrisre. Persze a külső hasonlóság egyértelműen a javamra szól, hiszen külsőre valóban olyan mint én, azonban a belső tulajdonságaiban inkább az apját vélem felfedezni aminek természetesen örülök, mert én mindig magamnak való, visszahúzódó majd később lelkileg sérült, depressziós lány voltam amiből mint tudjuk nehezen gyógyultam ki, és én nem ezt a sorost szánom a lányomnak. - Ugyan már Emmie olyan mint te csak sokkal aranyosabb. - Will poénkodik mire én játékosan meglököm. - Még csak négy éves és olyan életvidám amilyen én soha nem voltam. - jegyzem meg miközben tálalom a salátát. Emmie a szobájában játszik, Will követ a nappaliba ahol Angela és Chris beszélget. - Emmie éppen olyan életvidám mint amilyen te most. - Chris tárja szét a kezét ahogy én leülök mellé és az ölelésébe dőlök, míg Will helyet foglal Angela mellett. Szerencsére az ő kapcsolatuk is szikla szilárdnak bizonyult, tekintve hogy már három éve házasok és van egy két éves kisfiúk Ryan. - A többiek mikor jönnek? - próbálok témát váltani ezzel a baráti társaságunk többi tagjára név szerint Graciere és Mikera célozva és természetesen Simon is hiányzik még a létszámból. - Ne aggódj egyikük sem hagyja ki a huszonhatodik szülinapodat. - Chris cirógatja a karomat miközben én még mindig hozzábújok. Furcsa érzés hogy eltelt kilenc év és lassan én leszek annyi idős mint amennyi Chris volt amikor megismertem. - Öregszek. - nevetek fel. - Nem várathatnak meg. - teszem hozzá tréfának szánva. - Te beszélsz? Akkor mit szóljunk mi? Adj a korodhoz még tíz évet és megkapod a miénket. - Will tettetett felháborodással utal magára és Chrisre. - Oké. Oké. - nevetek majd a vidám hangulatot megtöri a csengő hangja. - Kinyitom. - állok fel és a bejárati ajtóhoz sétálok amit ahogy kinyitok megpillantom Graciet, Miket és persze Simont. - Végre itt vagytok. - egyszerre ölelem őket magamhoz ami nem megy könnyen tekintve hogy Simon kezében egy hatalmas torta van. - Gyertek be. - invitálom őket a nappaliba ahol ők is helyet foglalnak és így már teljes a létszám ami megnyugtat és egyben boldoggá is tesz. Ők a családom, nem csak a barátaim. Gracie, Angela, Will, Mike, Simon és Chris az a hat ember akik mindenben támogatnak és velem vannak. Nélkülük az életem katasztrófa lenne. - Na most hogy mindenki itt van szeretnék mondani valamit. - nézek körbe izgatottan a szeretteimen amikor már mindenki ülő helyzetbe tornázta magát. - Neked van szülinapod és te mondasz beszédet? - szól közbe Simon. - Fontos amit mondani akarok. - sóhajtok fel drámaian. Ezért vártam annyira hogy mind együtt legyünk, mert a bejelenteni valómról még senki nem tud, Chris sem. - Hallgatunk édesem. - a férjem mosolyogva áll fel és karol át, látom a szemén hogy kíváncsi akár csak a többiek. - Jövő ilyenkor már egyel többen leszünk. - vigyorgok boldogan. - Ezt...úgy érted hogy? - Chris szembe fordít magával és elakad a szava míg a többiek is kikerekedett szemekkel néznek rám. - Terhes vagyok. - jelentem be végül a nagy hírt. - Ez csodálatos édesem. - Chris a karjai közé kap és szerelmesen csókol. Tudtam hogy örülni fog a hírnek, akár csak a többiek akik sorban lépnek hozzánk hogy gratuláljanak...

29. Rész: My Kind of Love

" Nem mondok le rólad... mert az életéről nem mond le az ember. 

És te az Életem vagy. Nappalom és éjszakám, boldogságom és fájdalmam, 

nevetésem és könnyem. Minden te vagy. (...) Mindened kell. 

Te kellesz, Kincsem. Elmondhatatlanul. Lemondhatatlanul. "

Csitáry-Hock Tamás

~ Birdy Rothman ~

Chris lakásának ajtaja előtt állok mozdulatlanul, a szívem hevesen ver és a pulzusom úgy érzem mintha a fülemben lüktetne. A tenyerem izzad és remegek, mint a kocsonya. Hónapok teltek el azóta hogy utoljára láttam őt, még sem változtak az érzéseim iránta. Felmerül a kérdés bennem hogy akkor még is mitől félek ennyire? A válasz egyszerű. Azt tudom hogy én mit érzek, de abban nem lehetek biztos hogy ő hogyan érez irántam. Persze a többiek elmondták hogy sokat szenvedett miattam és a hiányomtól, de ettől függetlenül még fogadhat úgy mint egy ellenséget hiszen megkeserítettem az életét, vagy akár el is zavarhat, esetleg csak rám csapja az ajtót. Annyi rossz dolog történhet közöttünk ha most becsengetek, egyik gondolat követi a másikat a fejemben. Egyik verzió sem tetszik. Jóra pedig nem tudok gondolni. Képtelen vagyok elképzelni a szituációt ahogy ajtót nyit, felderül az arca, a karjaiba kap és megcsókol úgy ahogy régen. Egészen egyszerűen csak nem tudok ebben hinni. És ki tudja hogy még minden változott az elmúlt hónapok alatt. Ha magamból indulok ki, jogos a felvetésem hogy talán már ő sem az az ember aki volt, úgy ahogy én sem vagyok már ugyan az mint amikor elmentem. Ha szereti is még, honnan tudjam hogy az új, egészséges, felnőtt énemet is szeretni fogja? És ha ő is más lett? Tudom majd szeretni ha teljesen más férfi lett belőle? Bárcsak előre láthatnám a jövőt. Bárcsak tudnám hogy mit kell tennem. Húsz perc is eltelhetett már azóta hogy Simon kitett itt a lakás előtt, az én lábaim azonban még mindig földbe vannak gyökerezve és nem tudok mozdulni. A félelmeim és a kétségeim rabul ejtettek. Szeretnék már túl lenni azon ami most rám vár és hirtelen rá is jövök hogy mennyire gyerekes amit csinálok. Felnőtt nő vagyok az ég szerelmére. Amit kell azt meg kell tennem és majd lesz ahogy lesz, minden úgy alakul majd ahogy a sors akarja vagy inkább úgy ahogy Chris és én akarjuk. Egyik kezem felemelem és megnyomom a csengőt. Még itt kint a folyosón is hallom hogy bent csilingel a jelző és mintha lépteket is hallanék. Az érzékeim nem csalnak, csupán pár pillanat és az ajtó kitárul előttem és szemben találom magam rég nem látott szerelmemmel. Chris ledermed és mozdulatlanul néz engem. Kissé eltátja a száját mintha szólni akarna de hang végül nem hagyja el csodás ajkait. - Szia. - én töröm meg a néma csendet végül hogy ennél már kínosabb ne legyen a helyzetünk. - Khm...szia. - halkan feleli de még mindig látszik rajta hogy enyhén le van sokkolva. A jelenlétem van rá ilyen hatással. - Bejöhetek? - kérdezem remegő, vékony, halk hangon. - Öhm, persze. Gyere. - eláll az útból és beenged a lakásába. Úgy érzem felesleges lenne toporognom, a járást pedig már ismerem, így azonnal a nappaliba sétálok. - Nem tudtam hogy haza jöttél. - követ a helységbe de megtartja a legalább tíz lépés távolságot kettőnk között. - Csak ma érkeztem. - adok rövid választ neki. - Megkínálhatlak valamivel? - udvariasan érdeklődik mire én bólintok. - Egy pohár víz jól esne. Köszönöm. - mondom kedvesen és halványan el is mosolyodom. - Máris hozom. - sarkon fordul és kisétál a konyhába ahonnan alig két perc múlva egy pohár vízzel tér vissza amit a kezembe ad. - Köszi. - veszem át tőle a poharat és bele is kortyolok a hűsítő italba. - Hiányzol. - mondja ki hirtelen amit gondol és ezzel meglep. A tekintetem zavartan emelem rá és a poharat leteszem a kezemből, mert tartok tőle hogy a remegésemnek köszönhetően még a végén leejtem azt. Megszólalni viszont nem tudok. - Minden pillanatban hiányzol. - szólal meg ismét. - Amióta elmentél úgy érzem magam mint egy élő halott. - beszélni kezd az én szívem pedig belesajdul abba amit hallok. - Nem önszántamból mentem el. Ezt te is tudod. - emlékeztetem finoman. - Igen tudom. De nem is üzentél, fel sem hívtál egyszer sem. Azt hittem hogy elfelejtettél, aztán most megjelensz itt és annyira más vagy. Kisimult, magabiztos nőként állsz előttem. - szinte szemrehányóan beszél, de ezt most nem veszem sértésnek. Nem vitázni jöttem. - A távol töltött időt arra használtam fel hogy meggyógyuljak, erősödjek és sikerült. Hazudnék ha azt mondanám neked hogy ugyan az a lány vagyok aki voltam. Mert ez nem így van. - mondom komolyan. - Igen. Azt látom. - bólint. - Chris. - sóhajtok fel. - Tudom hogy szerettél. Mind végig tudtam. Érted? És én is szerettelek. - mondom reménykedve hogy ezzel tisztában van. - Kedves tőled ez a múlt idő. - gúnyos mosolyra húzza a száját. - Nem tudhatom hogy most is így érzel e. - jegyzem meg. - De azt tudhatod hogy te hogy érzel. Nem de? - emeli meg kissé a hangját. - Igen. Azt tudom. - suttogom. - Gondolom akkor ezek szerint én a múltad vagyok amit lezárni jöttél. - kikerül és ismét távolságot tart tőlem. - Nem. - csóválom a fejem. - Hagyjuk ezt Birdy. Kár volt ide jönnöd. - int le, ezzel meggátolva hogy magyarázatot adjak neki. - Én nem érzem úgy hogy hiba volt ide jönnöm. Meg kell beszélnünk azt hogy mit akarunk. - mutatok rá arra hogy mit kellene tennünk a vádaskodás helyett. - Hogy mit akarunk? - kiált fel már ingerülten. - Én téged akarlak. Ezen mit kell megbeszélni? - egyenesen a szemembe néz és a lélegzetem elakad. - Szerelmes vagyok beléd amióta ismerlek. Majd beledöglök hogy most hogy végre itt vagy sem csókolhatlak meg mert te rideg vagy velem és úgy beszélsz mintha az ami közöttünk volt csak egy része lett volna az életünknek, miközben nekem te lettél az életem. Az elmúlt hónapok alatt minden nap belepusztultam abba hogy nem vagy itt. És leszarom mennyire szánalmas vagyok. Szétestem nélküled, az is csoda hogy lélegezni tudok még. - csak úgy ömlenek belőle a szavak amik hatására én sírva fordulok el tőle. Megszólalni sem tudok.

Nem bírom hallgatni azt hogy mennyire szenved miattam. - Nem mondasz semmit? - kérdezi miközben felém lép. - Mit mondjak? - hebegem teljesen szétesve és a könnyeimmel küzdve. - Azt hogy szeretsz vagy azt hogy nem. Akármit. - kiált fel. Az indulatok uralják most őt, de nem hibáztathatom hiszen hónapok teltek el és benne csak gyűlt a feszültség és a fájdalom, most pedig minden joga és oka meg van arra hogy kiadja magából azt amit érez. - Szeretlek Chris. - mondom ki végül az igazságot. - Miért érzem azt hogy van egy "de" is a mondatodban? - kérdezi remény vesztetten, túl jól ismer már. - Szeretlek, de félek is. - vallom be amit érzek. - Ugyan úgy szeretlek ahogy az első pillanattól kezdve, talán még jobban is. De félek hogy túl sok idő telt el és ahogy én úgy te is más lettél. Lehet hogy már mindketten csak a múltbeli énjeinket szeretjük. - felnézek rá és titkon abban reménykedek hogy minden félelmemet megcáfolja. - Talán igazad van. - bólint. - Lehet hogy tényleg mind a ketten mások lettünk. - folytatja miközben egészen közel sétál hozzám. - De tudom hogy ha elengedlek, életem végéig bánni fogom. - két keze közé fogja az arcom így kényszerít hogy a szemébe nézzek. - Ismerjük meg egymást újra. Adjunk esélyt kettőnknek. Engedd hogy beléd szeressek újra és újra. - igéző tekintete megbabonáz, úgy ahogy a szavai is. A közelsége bénítóan hat rám és újra azt a mindent elsöprő szerelmet érzem iránta amit régen. - Én...én is ezt akarom. - hebegem szinte hang nélkül már az ajkait figyelve. - Szeretlek Birdy és soha többé nem engedlek el. - már ajkaimra suttogja szavait, válaszra azonban már nem ad időt, szenvedélyesen csap le ajkaimra hogy egy szerelmes csókban forrjunk össze...

28. Rész: Memories

Zene: P!nk & Khalid - Hurts to Be Human

~ Birdy Rothman ~

- Hahó? Na kit hoztam nektek? - Simon kiált fel ezzel magunkra vonva a többiek figyelmét, akik először látszólag nem hisznek a szemeiknek. - Birdy? - Will nyögi ki a nevem elérzékenyülve. - Igen, én. - bólintok könnyes szemekkel nézve őt. Furcsa érzés újra itt állni előttük, felidézem magamban a napot amikor Will hozott ide és bemutatta nekem a barátait, most pedig Simon az aki ide hozott ezzel meglepve a többieket akik még most sem tudnak mit mondani, azt hiszem sikerült őket lesokkolni. - Gyere ide. - Will átugrik a pulton és felém siet majd amikor már elég közel van hozzám a karjaiba kap és megpörget. - Hiányoztál húgi. - ölel szorosan még is gyengéden. - Te is nekem bátyus. - sírva szorítom magamhoz, aztán érzem hogy a többiek is társulnak hozzánk, ezzel egy nagy ölelkezős kis csapatot alkotva. - Nem hiszem el hogy itt vagy. - Angela nevet és újra átölel mintha attól félne hogy csak képzelődik és én bármikor eltűnhetek. - Más lettél. - Gracie néz végig rajtam. - A divat egyik fővárosában éltem, az egyetlen jó dolog ami az ott töltött időmből származik hogy megtanultam divatosan öltözni, sminkelni meg ilyenek. Nem tetszik? - mutatok végig magamon. - De, nagyon. - Gracie mosolyogva bólogat. - Most hogy itt vagy újra, majd taníthatsz is egy két dolgot nekem. - lelkesen mondja és tudom hogy komolyan beszél. - Rendben. - nevetek jókedvűen. - Nem csak az öltözködésed lett más. - szólal meg Mike is. - Vidámabb vagy és tele vagy élettel. - teszi hozzá. - Remek szakember foglalkozott velem. Nem rég egészségesnek lettem kikiáltva szóval már nem vagyok az a depis, magának való, élő halott aki voltam. Ez tény. - vonom meg a vállam. - Jó ilyennek látni. - Mike bólint és én hálásan nézek rá. - Mesélj el mindent. - Angela húz magával az egyik asztalhoz ahol helyet foglalunk a többiekkel együtt. Úgy látom tényleg mindenkit érdekel hogy mi történt velem az elmúlt négy hónapban, én azonban inkább felejteni szeretném azt az időszakot. Bár az elmúlt négy hónap sok mindent adott nekem, azért többnyire inkább rossz emlék a számomra. De a többiek kíváncsisága mögött tudom hogy aggodalom is bujkál, így nem fosztom meg őket attól hogy legalább egy kis betekintést nyújtsak számukra az elmúlt időszakomba. - Megtanultam franciául, anya nyelvi szinten beszélem a nyelvet, a stílusom sokat javult és ki is gyógyultam a depressziómból. Ez a pozitívum ami velem történt. De mindez semmit nem számított, úgy hogy közben távol voltam tőletek és egy zsarnokkal éltem együtt. - kezdek bele a mesélésbe. - Rose ennyire rossz volt hozzád? - kérdezi Will félve a válaszomtól. - Igen. Az volt. - bólintok. - Nem telt el úgy nap hogy ne akart volna a saját képére formálni. Arról nem is beszélve hogy minden nap a fejemhez vágta hogy nekem már csak ő van mint család. Persze mindig visszavágtam neki azzal hogy nekem itt vagytok ti is. De ő mindig azt mondta hogy te nem is vagy az igazi testvérem. - halkan mondom ki a szavakat, mert tudom hogy ez fájdalmat okoz Willnek. - Igaza volt. Nem? - Will nem néz rám, csak azt asztalt bámulja. - Egyáltalán nem volt igaza. És el se kezd Will. Az a szipirtyó egy aljas nőszemély. Sokkal inkább vagy te a családom, mint ő. - mondom teljesen komolyan. - Amikor összecsomagoltam és közöltem vele hogy visszajövök, volt mersze azt mondani nekem hogy tartozom neki egy élettel. - teszem hozzá és a szívem még most is összeszorul ha arra gondolok amikor anya halálával vádolt meg engem. - Tessék? - Will kiált fel és látom a többieken hogy ők sem értik mire is célozgatott Rose. - Szerinte én öltem meg anyát így tartozom neki egy élettel. - részletezem hogy minden világos legyen. - Ez egy baromság. - Will dühösen mordul fel. - Tudom. - bólintok. - Nem is törődtem vele. Meg azzal sem hogy férjhez akart adni egy nálam sokkal idősebb férfihoz aki még ráadásul erőszakos is volt. - szinte ömlenek belőlem a szavak és egyszer csak azt veszem észre hogy a lelkem megkönnyebbül azáltal hogy beavatom a barátaimat a velem történtekbe. - Jézusom, Birdy. Borzalmas lehetett neked. - Angela szomorúan néz rám. - És kész csoda hogy egy ilyen őrült közepén képes voltál a gyógyulásodra koncentrálni. - szólal meg Mike is. - Nem volt más választásom. Tudtam hogy vissza akarok jönni és azzal is tisztában voltam hogy ez csak akkor sikerülhet ha Rose nem a gyámom. Tehát meg kellett gyógyulnom. - mesélek tovább. - Minden tiszteletem a tiéd. Nem kis kitartás kellett hozzá. - jegyzi meg Gracie. - Birdy egy kivételesen erős lány volt mindig is. Most pedig egy céltudatos, erős nő. - Simon mosolyog rám amit viszonzok is. - Szükségem volt már arra hogy itt legyek. Most érzem magam igazán boldognak. - mondom kedvesen, de persze ez is csak részben igaz, hiszen a szerelmem továbbra is hiányzik. - Chris tudja hogy itt vagy? - Will kérdez végül rá nyiltan arra amiről még egyenlőre nem akartam beszélni. - Nem. - csóválom a fejem. - Nagyon kikészült amikor elmentél. - Mike közli amit eddig is tudtam. - Simon elmondott mindent. - bólintok ismét. - Szereted még őt? - Angela érdeklődik és a válaszon gondolkodnom sem kell. - Minden nappal egyre jobban. - vallom be az igazságot. - Akkor beszélj vele. Hiányzol neki. - bíztatnak de még nem érzek magamban annyi erőt hogy képes legyek Chris elé állni. - Áthívom. - ajánlja fel Will. - Ne! - pattanok fel hirtelen. - Én....félek. - zavartan nézek körbe a barátaimon. - Nincs mitől. Chris imád téged. - Gracie is próbál meggyőzni. - Elviszlek hozzá. - közli Simon. Nem kérés ez a részéről és nem is ajánlat. Kijelentés ez ami ellen tudom hogy nem fogad el kifogást. - Simon. Nem is tudom. - sóhajtok fel. - Én tudom. - megfogja a kezem és ellentmondást nem tűrve húz magához. - Most, rögtön? - kiáltok fel meglepetten. - Chris szenved a hiányodtól. Csak te mentheted meg attól hogy továbbra is száműzze magát a sötétbe. - Simon olyan komolyan beszél mint eddig még talán soha. És ezzel eléri a célját. - Induljunk. - egyezek végül bele. Szeretem Christ, látni akarom és szeretném ha tudná mennyire hiányzik....

27. Rész: Home

Zene: P!nk - Walk Me Home

~ Birdy Rothman ~

- Azonnal magyarázatot követelek. - Rose ront be a szobámba hisztérikus állapotban miközben én már a négy bőröndömet pakolom ki a szekrényből. - Mit kell ezen magyarázni? Elmegyek. - vonom meg a vállam, már nem érdekel a véleménye és már félnem sem kell a következményektől, mert már nem tehet velem semmit, nincs hatása az életemre. - Megszégyenítettél. - üvölt rám és megragadja a kezem. - Csak azt kaptad amit megérdemelsz. - nézek egyenesen a szemeibe. - Hálátlan vagy. Neked akartam jót. De leveszem rólad a kezem. Kitagadlak. - fenyegetőzik de én csak nevetni tudok rajta. - Hálátlan? - kiáltok fel. - Miért kellene hálásnak lennem, neked? Azért mert elszakítottál a családomtól? A barátaimtól? Hogy egy nálam kétszer ennyi idős férfi karjaiba akartál dobni, aki egy erőszakos vadállat? Vagy azért hálálkodjak amiért mindent elkövettél annak érdekében hogy még az élettől is elmenjen a kedvem? - vágom a fejéhez mind azt amit elkövetett ellenem. - Jó életet kínáltam neked. A családod pedig én vagyok. - jelenti ki és látom rajta hogy komolyan azt hiszi hogy neki van igaza. - Nem! - kiáltok rá már dühösen. - Ha nekem akartál volna jót akkor megkérdeztél volna, hogy mit akarok én? Mert ez az én életem. - teszem hozzá hasonló hangvételben. - Olyan vagy mint az anyád! Nem akartam hogy elkövesd az ő hibáit. - vágja hozzám a szavait keményen, ezzel érzékeny témát kezdve. Az anyám emléke a számomra szent, hiszen soha nem ismerhettem és ez mindig is hatalmas űrt okozott a szívemben. - Milyen hibát? - kérdezem higgadtan. - Hozzá ment az apádhoz, egy senkihez aki mellett leadott az igényeiből, örökbe fogadott egy fattyút aztán nézd meg mi lett a vége, fiatalon halt meg. - kegyetlenül beszél és a szavaival eléri hogy könnyek gyűljenek a szemeimben. - Azt anyám szerette az apámat, imádták egymást és boldogok voltak, Will pedig ajándék volt a családunk számára. Neked fogalmad sincs róla hogy miket beszélsz, szánalmas vagy és magányosan fogsz meghalni. - mondom kíméletlenül, bántani akarom őt, úgy ahogy ő bántott engem. - Tartozol nekem Birdy. - közelebb lép hozzám és úgy néz a szemembe. - Nem tartozom semmivel neked és most elmegyek. - megfogom a két hatalmas bőröndöm és magam után húzva őket, indulok ki a szobából, inkább úgy döntök az utcán várom meg a taximat. - Megölted a lányom! Tartozol egy élettel. - Rose kiált utánam és én megdermedek. Nem bírok mozdulni, amit mond lesokkol és mintha a szívembe szúrt volna egy tőrt. A fájdalom amit anyám elvesztése miatt érzek a mai napig kísért és sokáig magamat vádoltam, hiszen a születésemkor halt meg, az önvád volt az egyik, ami felemésztett a betegségem idején. És most Rose ezzel támad, kegyelmet nem ismerve próbál földbe tiporni és térdre kényszeríteni. Magamban elszámolok tízig, mialatt meggyőzöm magam arról hogy nem szabad hagynom hogy hatással legyen rám. Én már elfogadtam anya halálát és nem okolom magam miatta, hiszen csak egy újszülött voltam, egy ártatlan gyerek aki nem tehetett semmiről. - Hallodttad amit mondtam? - Rose szólít meg ismét. - Igen, hallottam. - bólintok és nagyot sóhajtva indulok tovább. - Birdy! Nem mehetsz el. - követ és szinte kétségbeesetten kapálózik valami olyan indokot keresve amivel itt tarthat. - Nem hagyhatsz egyedül. - teszi hozzá már sírva. - Te hoztad meg ezt a döntést. - pillantok rá. - Lehettünk volna egy család ha te nem próbálsz meg uralkodni rajtam és nem dobod el Willt mint egy darab szart. - dühös vagyok rá mert valóban így gondolom, a keserűsége az ami ilyenné tette és a jelleme az ami idáig vezetett. - Nekem már csak te vagy. - zokog, de tudom hogy ez ismét csak egy újabb próbálkozás a részéről hogy itt tartson. - Tévedésben élsz Rose! Már én sem vagyok neked. - mondom ki végül és kiérek a házból, ahol rögtön megpillantom a kapu előtt leparkoló taxit. - Birdy! - a nevemet kiáltja utánam amikor én sietve indulok meg a taxi felé, de már nem figyelek rá. Elengedtem őt, elfogadtam hogy ő ilyen. Rose nem akar jobb lenni, én pedig ezáltal nem akarok a közelében lenni. A mi kapcsolatunk ezennel le is zárult a részemről. - Birdy! - hallom a hangját ismét miközben a sofőr berakja a bőröndjeimet hátra, én pedig beszállok. - Kérlek maradj. - Rose siet a kapuhoz de én nem reagálok. - Indulhatunk. - szólok a sofőrnek aki azonnal gázt is ad és magam mögött hagyom a helyet amit gyűlölök és azt a személyt is aki már nem jelent a számomra semmit. Már csak arra tudok gondolni, hogy hamarosan haza érek, az igazi családomhoz, az otthonomba.  

A repülőút gyorsabban telt mint hittem, talán igaz a mondás miszerint a haza vezető út mindig rövidebbnek tűnik...most én is így érzem. A New Yorki levegő mosolyt csal az arcomra, most érzem azt igazán hogy haza érkeztem. Oly távolinak tűnik már amikor utoljára itt voltam. Mintha ezer év telt volna el és kicsit bele is sajdul a szívem az emlékek felidézésébe. - Birdy! - hallom a nevem a már jól ismert hangtól. - Simon! - nevetve tárom szét a kezeim és ölelem át a barátomat. Tegnap hívtam fel hogy ma érkezek és ő itt van, mindig számíthatok rá és ez az egyik ami miatt ennyire szeretem. - Annyira hiányoztál. - ölel szorosan. - Egy hónapja találkoztunk. - emlékeztetem, de valóban távolinak tűnik már az is. - Úgy értem hogy innen, New Yorkból. - mondja miközben elenged és átveszi tőlem a bőröndjeimet. - Ugye tartottad a szád? - kérdezem már a kijárat felé haladva. - Igen. Senki nem tudja hogy haza jöttél. - adja meg a választ aminek örülök. - Köszönöm. - egyik kezem a vállára teszem és boldogan sétálok mellette. - Hosszabb lett a hajad. - jegyzem meg. - Tetszik. - teszem hozzá mosolyogva. - Nekem is tetszik így a hajam. De azért derékig nem növesztem. - meséli és a kocsijához érve bepakolja a bőröndöket. - Hát azt ne is. - nevetek majd amikor kinyitja nekem az anyósülés oldali ajtót beszállok a kocsiba. - Annyira vártam már hogy itthon legyek. - hátra dőlök amikor már úton vagyunk és valahogy úgy érzem a lelkem megnyugszik. Haza értem és már semmi nem szakíthat el innen. - Én is vártam. Keserves hónapok vannak mögöttünk. De nekünk csak előre szabad néznünk. - bíztat. - Így van. - bólogatok helyeselve a hallottakat majd néhány perc múlva megpillantom a nevemmel ellátott bár épületét. - Izgulok. - sóhajtok fel idegesen. - Nincs mitől félned. Will lesz a legboldogabb hogy haza jöttél. - Simon komolyan beszél és sikerül meggyőznie. Leparkol, magához veszi a bőröndjeimet és a Birdy bár ajtajához sétálunk. Halkan nyitom ki a bejárati ajtót és szinte azonnal meglátom a szívemnek kedves társaságot az egyik asztalnál, Will, Angela, Gracie, Angela és Mike. Csak Chris hiányzik. - Hahó? Na kit hoztam nektek? - Simon kiált fel ezzel magunkra vonva a többiek figyelmét, akik először látszólag nem hisznek a szemeiknek. - Birdy? - Will nyögi ki a nevem elérzékenyülve. - Igen, én. - bólintok könnyes szemekkel nézve őt....

26. Rész: I am Free

Zene: Emeli Sandé - Free

Egy hónappal később...

~ Birdy Rothman ~

Eljött a nagy nap, az én napom. Mondhatnám hogy ma csak a születésnapomat ünnepelem, de akkor hazudnék, mert ennél sokkal több minden van a dolgok mögött. Számomra ez a nap a szabadság nyitánya és egy új, saját élet kezdete. Az utóbbi hónapokat arra fordítottam hogy tanuljak, aminek az eredménye egy sikeres érettségi amit már kézhez is kaptam, mind emelett az időm nagy részét a gyógyulásomra fordítottam, ami szintén sikeres volt és ennek hála a mai nappal én Birdy Rothman felnőtt, de mindenek előtt szabad ember vagyok. Persze a terveimről, már ami a távozásomat illeti senki nem tud, csak Simon. Rose sem sejti hogy az itt töltött hónapok alatt mind végig azon dolgoztam hogy ezen a napon, magam mögött hagyjam őt és ezt a várost, sőt az országot is. Nekem nem itt van az otthonom és soha nem is lesz. Az otthonom ott van ahol a szívem és az én szívem New Yorkban van, hiszen ott van Will, Simon és a szerelmem Chris. Már így is túl sok időt voltam távol tőlük, mások döntései miatt, de ennek vége. Azáltal hogy tizennyolc éves lettem, szabad akaratot és az akaratomhoz való jogot is megkaptam egyben. Én pedig élni fogok a lehetőségeimmel. - Birdy! - Rose hangja zökkent ki a gondolataimból ahogy belép a szobába. - Tessék? - nézek rá kedvesen, túl jó kedvem van a távozásom miatt, így nem szándékozom elrontani egy esetleges vita miatt. A szobámban rend van, egész éjjel fent voltam és csomagoltam hogy ma már ezzel ne kelljen foglalkoznom, azonban a bőröndjeimet egyenlőre a szekrénybe rejtettem, nem akarom hogy Rose idő előtt megtudja hogy mire készülök. Drámai hatást akarok rá gyakorolni, úgy ahogy ő tette velem mielőtt ide hozott. - Készen állsz? Itt vannak a vendégek. - érdeklődik képmutató kedvességgel. Nem is értem miből gondolta hogy majd örülni fogok egy partynak amit ő szervez, ahol ráadásul legalább háromszáz vendég van akiket nem is ismerek. Nekem itt nincsenek barátaim sem családom, Rose a saját baráti körét és a gazdag ismerőseit hívta meg. Rose tehetős asszony, ezt eddig is tudtam, az ország tehetős emberei közé tartozik, de én még mindig azt vallom hogy a pénz nem minden, a pénz nem boldogít és nem lehet rajta jellemet sem venni....Rose a tökéletes példa erre. Kiállhatatlan, elviselhetetlen és gonosz nő aki egyedül fog maradni élete utolsó lélegzetvételéig, éppen azért mert ilyen. Rose kegyetlen és önző, de nem is akarok erre gondolni, volt idő amikor hitegetni próbáltam magam azzal kapcsolatban hogy talán Rose szívéhez is van kulcs, de azok után amit Willről mondott, úgy érzem nincs esély arra hogy mi ketten valaha is egy család legyünk és ha választanom kell, akkor én tétovázás nélkül Willt választom. Nekem ő a családom, nem Rose. - Igen. Készen állok. - lépek felé egyet, a szerepemben maradva. Még mindig nem sejti hogy ma lát utoljára és hogy a vendég sereg amit ide teremtett, lesz a tanúja annak ahogy faképnél hagyom őt. - Örülök hogy jó kedved van. - mosolyog rám miközben belém karol és együtt sétálunk ki a szobából. - Szülinapom van. - nevetek fel, de a jókedvem nem neki köszönhető. - Szeretnék neked bemutatni pár úriembert. Most hogy nagykorú lettél, ideje elgondolkodnod azon hogyan tovább. - beszélni kezd és én hallgatom őt, leginkább a döbbenetem az ami némaságra késztet. Először csak próbálom magam azzal nyugtatni hogy biztos csak félre értem Rose szándékait de ő folytatja. - Szeretném ha fiatalon mennél férjhez, egy olyan férfihoz aki meg tud adni neked mindent, ezzel bebiztosítva a jövődet. Én sem élek örökké, nem leszek itt mindig hogy anyagilag támogassalak. - magyarázza határozottan. - Nincs szükségem gazdag férjre. - találom meg végre a hangom. - A magam ura akarok lenni, saját karriert építeni és a magam lábán megállni. Nem kell sem a te pénzed sem másé. - teszem hozzá komolyan. - Amikor fiatal voltam én is így gondolkodtam mint most te, de az anyám a helyes útra terelt. A nagyapád felesége lettem és nézd meg hová jutottam. - büszkén mesél. - Az egy másik kor volt Rose. Manapság már egy nő is lehet önálló anélkül hogy eladná magát. - világítok rá a valóságra, miközben még mindig igyekszem feldolgozni azt hogy ő nem szerelemből ment a nagyapámhoz. Én eddig ezt nem tudtam, de ezek után még inkább megvetem Roset. - Ezt ne így fogd fel. - csóválja a fejét. - Akkor hogyan? - kérdezek vissza. - Ez egy befektetés. - vonja meg a vállát. - Lássuk jól értem e. Befektetem a fiatalságom egy olyan házasságba ami pénzen kívül mást nem kínál? - kérdezem elszörnyedve. - És mi lesz az érzelmekkel, a szerelemmel? - nézek rá, őszinte választ várva. - A szerelem nem létező dolog. Naív vagy ha hiszel benne. - nevet fel. - A te számodra talán nem létező, de számomra nagyon is az. Nem megyek férjhez tizennyolc évesen, főleg nem egy olyan férfihoz akit nem szeretek. A témát pedig itt le is zártam. - haragosan beszélek, megfogadtam hogy ma már nem szállok vele vitába, de minden percben provokál vagy direkt vagy csak az egyénisége és a jelleme az ami őszintén feldühít. - Attól még szeretném ha megismerkednél a kiszemeltemmel. - csak azért is kitart az elhatározása mellett. - Jól van. - bólintok, de csak azért hogy békén hagyjon. Ahogy kiérünk a kertbe gyönyörű virágokkal és fényekkel feldíszített sátort pillantok meg ahol ahogy gondoltam is, rengeteg vendég szórakozik, idősek és fiatalok egyaránt. - Hogy tetszik? - Rose szeme felcsillan és látom rajta hogy dícséretet vár. - Gyönyörű. - mondom, ezt legalább őszintén. - Örülök hogy tetszik. - megpróbál átölelni és én hagyom neki. - Jó napot hölgyeim. - egy férfi áll meg mellettünk. - Oh Dean. Örülök hogy eljött. Szeretném bemutatni önnek az unokám, akiről már meséltem. Birdy, ő itt Dean Etham. - Rose lelkesen mutat be a férfinek és pontosan tudom hogy ő az akit kiszemelt nekem. - Örülök hogy megismerhetlek Birdy. - Dean udvariasan nyújtja felém a kezét. - Én is örülök. - fogok vele kezet, de ő a szájához emeli a kézfejem és lágy csókot hint rá. - Magatokra hagylak titeket. Ismerkedjetek. - Rose jókedvűen távozik, így engem magamra hagyva a negyvenes éveiben járó férfivel. - Rose már rengeteget mesélt rólad. - Dean megfogja a kezem és sétára invitál. - Én még nem hallottam rólad. - közlöm kíméletlenül. - Nem baj. Van időnk megismerni egymást. - a társaságtól messze, a rózsakert felé vezet. A gyomrom görcsbe rándul és kezdem magam kényelmetlenül érezni magam amint kettesben maradunk, a rózsa kert magas falai pedig elzárnak a külvilágtól. Kezdem bánni hogy nem ráztam le már az elején. - Szeretném ha a feleségem lennél. - tér rögtön a lényegre. - Hát...öhm...- elakad a szavam. - Nem is ismersz. - mutatok rá a valóságra. - Gyönyörű vagy és fiatal, nekem ennyi pont elég. - vigyorog rám amitől hányingerem támad. - Sokkal idősebb vagy mint én. Simán lehetnél akár az apám is. - közlöm vele a véleményem, nem érzem úgy hogy kötelességem lenne vele kedvesnek lenni.

- De én a férjed leszek. A korom pedig ne zavarjon, az hogy idősebb vagyok azt jelenti tapasztalatom is több van és taníthatlak. - a kezemet simogatja. - Nem leszek a feleséged. - nevetek az arcába és próbálok elhúzódni tőle, de ez feldühíti így még erősebben fogja a kezem. - Engedj el. - kérem halkan. - Rose azt ígérte hogy az enyém leszel. Azonnal tudtam hogy téged akarlak amikor megláttam rólad azt a képet amit magánál hord. - Dean kezd erőszakosan és megszállottan viselkedni és ez nem tetszik. - Felnőtt nő vagyok, már nem Rose hozza a döntéseket. - mondom komolyan. - Igazad van. Már nem ő hozza a döntéseket. Hanem én. - megnyalja alsó ajkát és magához ránt. - Engedj el. - kérem már hangosabban. - Te már az enyém vagy. - erősen tart és erőszakosan szorítja ajkait az enyémekre ezzel egy olyan csókra kényszerítve amit én egyáltalán nem akarok. Eszembe jut az éjszaka ami néhány éve megpecsételte a sorsom és aminek része volt abban hogy összeroppantam, aztán felidézem magamban a hosszú utat ami a gyógyulásomig vezetett és az elhatározásom azonnal megszületik a fejemben. Térdem az ágyékának rántom így kiszabadítva magam. - Többet nem hagyom magam eltiporni. - sziszegem dühösen majd magára hagyom őt és a vendégek felé futok hogy minél távolabb kerüljek tőle. Amikor a sátorhoz érek és a vendégsereg megpillant tapsolni és éljenezni kezdenek. - A szülinapos mondjon köszöntőt. - veti fel az ötletet az egyikük és én kapok is az alkalmon. - Köszönöm hogy eljöttek. - kezdek beszélni olyan hangosan hogy mindenki hallja, a tekintetem pedig rá talál Rosera a sorok között. - Bár senkit nem ismerek itt. - teszem hozzá finoman. - És az igazat megvallva szerintem maguk sem ismernek engem. - miközben beszélek végig Rose szemébe nézek és az arcáról lefagy a mosoly. - Ez mind Rose játéka, aminek egy ideig én is a része voltam. De tudják mit? Ennek most itt van vége. Felnőtt nő lettem, tizennyolc éves és szabad. - nevetek fel és mintha a lelkem is megkönnyebbülne. - Ezt akár vehetjük búcsú bulinak is, ugyan is én ma visszautazom New Yorkba és soha a büdös életben nem jövök ide vissza. - egyenesen Rosera meredek. - Oh és majdnem elfelejtettem, Rose a kiszemelted a rózsakertben ellátásra szorul. Túl rámenős volt. - mondom gúnyosan majd elindulok a ház felé, érzem magamon a döbbent tekinteteket de nem foglalkozom velük, csak mosolyogni tudok mert most azonnal elmegyek és többet nem kell visszajönnöm....újra azokkal az emberekkel lehetek akiket szeretek...

25. Rész: Happier

Zene: Marshmello ft. Bastille - Happier

Egy hónappal később...

~ Birdy Rothman ~

Az ébresztőórám unalmas, de hangos csörgésére ébredek. Nyolc óra. Ilyenkor más még boldogan fordul a másik oldalára a piha-puha párnák között. Nekem azonban ma kilencre van időpontom az orvosomhoz, egy hónapja voltam nála utoljára, ez egy elbeszélgetés lesz ami által véglegesen is egészségesnek nyilváníthatnak, bízom benne hogy így lesz. Szellemileg és érzelmileg is remek formában vagyok, ami nagyban az elszántságomnak köszönhető, hiszen ez az egyetlen esélyem hogy a tizennyolcadik születésnapom után szabad legyek. Izgulok is, hiszen ha ma valami rosszul sül el az orvosnál akkor továbbra is Rose marad a gyámom még akkor is ha már tizennyolc leszek. Ezt pedig nem akarom. Nagyon nem. Nagyot sóhajtva mászok ki az ágyamból és rögtön a fürdőbe sétálok ahol egy frissítő zuhanyt veszek és a hajamat is megmosom. A külsőmnek is azt kell tükröznie hogy egészséges vagyok, ezért úgy döntök hogy ma igazán csinos leszek. A hajam megszárítom és be is sütöm, hogy lágy hullámokban keretezze az arcom. Egy alap sminket is felteszek majd a már tegnap este gondosan kikészített ruháimat veszem magamra ami bár nem az eddigi megszokott stílusomhoz illő, de még én is azt gondolom hogy jól áll és sokkal nőiesebb vagyok. Ami azt illeti az ide költözésem után teljes ruhatár cserén estem át, Rose akarta így, mondván hogy a divat egyik fővárosában illik divatosan öltözni, eleinte magassarkúban járni is alig tudtam mostanra pedig már akár futni is tudnék bennük. - Csinos vagy. - hallok meg egy ismerős hangot amikor visszaérek a szobámba, először fel sem fogom hogy kit látok. - Köszi. - felelem megszokásból, majd ledermedek és csak bámulom az ágyamon üldögélő fiút. - Uram Isten! - sikítok fel boldogan. - Simon. - szinte a karjaiba vetem magam és szorosan ölelem őt magamhoz. - Meg ne fojts. - nevet jókedvűen miközben átölel. - Hogy kerülsz ide? - nézek rá kérdőn de továbbra sem akarom őt elengedni. A legjobb barátom akit már hónapok óta nem láttam. - Rose hozatott ide, meg akart lepni téged. Azt mondta aggódik miattad, jöjjek ide és én azonnal rohantam is. - mondja lelkesen. - De ettől függetlenül még egy banya. - teszi hozzá tréfásan. - Az biztos. - bólogatok. - Azt hiszi ha a kedvemben jár akkor itt tud tartani. El sem tudja képzelni hogy mekkorát téved. - jelentem ki határozottan. Ez az igazság. Rose már olyan sok rosszat tett ellenem az elmúlt két hónap alatt hogy már esélye sincs jóvá tenni. Amint betöltöm a tizennyolcat, soha többet nem fog látni. - Egyébként hová készülsz? - Simon zökkent ki a gondolataimból. - Az orvosomhoz. Lesz vele egy elbeszélgetésem, ami ha jól sikerül, akkor véglegesen egészségesnek nyilvánít mentálisan. - mesélem reménykedve hogy így is lesz. - Elkísérlek. - ajánlkozik fel azonnal. - Az remek lenne, utána elmehetünk várost nézni. Párizs gyönyörű. - nézek az ablakom felé, ami egyébként tökéletes belátást nyújt a városra. Ez az egy amit szeretek itt. - És ha már a divat egyik fővárosában vagyok, felfrissíthetjük a ruhatáram. - Simon vigyorog, de tudom hogy igazából nem a városnak örül és nem is annak hogy vásárolhat, hanem annak hogy itt van velem és most ezekben a pillanatokban én is boldog vagyok hogy így van. - Gyere, induljunk. - ragadom meg a kezét és húzom magam után. Minél előbb le akarom tudni a vizsgálatot, hogy utána az egész napomat vele tölthessem. - Amúgy meddig maradsz? - kérdezem már a taxiban ülve. - Holnap reggel repülök haza. - biggyeszti le ajkait. - Ne búsulj. Már csak egy hónap és haza megyek. - bíztatom azzal ami bennem is tartja a lelket. - Azt már fél lábbal is kihúzom. - nevet fel. - Helyes, mert ha végre otthon leszek akkor egy szabad perced sem lesz nélkülem. - Remélem is. Komolyan mondom Birdy, nélküled a napjaink unalmasak és elviselhetetlenek. - sóhajt fel és tudom hogy a többes szám alatt Willt és Christ is érti. - Hogy vannak? - utalok a bátyámra és a szerelmemre, a nevüket azonban felesleges kimondanom, anélkül is tudja kikre gondolok. - Hát, rosszul. - halkan szólal meg. - Múltkor már mondtam, Will a munkába temetkezett, de Angela folyton mellette van. Még nem mondták ki de szerintem összejöttek. - vonja meg a vállát mintha ez nem lenne hatalmas hír a számomra. - Micsoda? - kiáltok fel. - Will és Angela? - kérdezem mosolyogva. - Aha. Olvasok a jelekből tudod. - nevet és hiszek neki. - Tudom. Rólam és Chrisről is tudtad mi a helyzet már akkor amikor még mi magunk sem ismertük be hogy szeretjük egymást. - szomorúan emlékezek a szerelmemre. - Chris hogy van? - teszem fel azt a kérdést aminek a válaszától a legjobban félek. - Pocsékul. Nem önmaga mióta eljöttél. Elhanyagol mindent és mindenkit. Will mondta hogy az üzleti ügyeivel sem foglalkozik már úgy ahogy kellene. És persze én is látom Chrisen hogy rosszul van. Hiányzol neki. - kapom meg a lehető legrosszabb választ. - Nem akarom hogy tönkre menjen miattam. - könnyek gyűlnek a szememben. - Ne aggódj. Will és Mike átvették tőle az üzleti ügyeket, a szívükön viselik a barátjuk sorsát. Will azért is van elhavazva mert ugye most már Chris dolgait is intézi a sajátjai mellett. - Simon mindent tud aminek örülök mert így én is képbe kerülök hogy mi zajlik otthon. - Örülök hogy Will és ő kibékültek. - jegyzem meg őszintén. - A barátságuk erősebb mint valaha. - Simon helyeslően bólogat. - Megérkeztünk. - szakítja meg a beszélgetésünket a taxisofőr akit kifizetek és Simonal kiszállunk. - Megvársz itt kint vagy a rendelőben? - nézek a barátomra. - Bemegyek, majd a váróban megvárlak. - követ a lépcsőn és ahogy felérünk  helyet foglal az egyik szék soron, én pedig besétálok az orvosomhoz. - Jó napot Birdy. - mosolyogva üdvözöl Dr. Lewis. - Önnek is. - mosolygok vissza rá. - Foglaljon helyet. - mutat a kanapéra így én vele szemben ülök le. - Hogy érzi ma magát? - érdeklődik, bevezetésképpen. - Fantasztikusan. - sóhajtok fel lelkesen. - Reggel meglepett egy nagyon jó barátom, miattam érkezett Párizsba. - mesélem vidáman. - Tudja Simon, már sokat meséltem róla. - teszem hozzá. - Jó látni hogy boldog. Ez is azt bizonyítja hogy lelkileg felépült. - bólogat a szavait megerősítve. - Szeretnék egészséges lenni és elkezdeni az életem. Terveim vannak és bízom benne hogy véghez is vihetem őket. - mondom komolyan. - Meséljen a terveiről. - bíztat. - Az érettségim jól sikerült, sőt, nagyon jól. És pont emiatt érzem azt hogy tovább kell tanulnom. Szeretnék tanár vagy orvos lenni. - áradozok a terveimről amik igazak is. - Soha nem gondoltam még annyit a jövőmre mint az elmúlt három hónapban amit itt töltöttem. Sokat gondolkodtam azon hogy mi is szeretnék lenni "ha felnövök", nos a tanítás az egyik ami érdekel mert foglalkoztat az oktatás, hiszen ezzel is segítek valamennyire. A gyerekek tudásra szomjaznak és én kész lennék a rendelkezésükre állni. Az orvoslás pedig...több okból is foglalkoztat, de a fő ok ebben az esetben is a segítségnyújtás. - jó érzés kiönteni a lelkem és arról beszélni amit jövőben szeretnék.

- Ennek örülök. Végre pozitívan látja az életet és hasznosan szeretné tölteni a sajátját. - helyesel Dr. Lewis. - Az életem során sok minden befolyásolta a gondolkodásom és volt egy pont, az édesapám halála ami teljesen lerombolt de úgy érzem kész vagyok tovább lépni. Rá kellett jönnöm hogy az élet ajándék és bármilyen akadályt is sodor elénk az élet azt át kell ugrani és menni kell tovább. Most hogy vannak céljaim így már akarat erőm is van ahhoz hogy a társadalom teljes értékű tagja legyek. - mosolyodom el a mondandóm végére. - A kezelése során hatalmas fejlődést mutatott. És most önnel beszélgetve meg kell erősítenem a korábbi megállapításom miszerint, sikeresen felépült az önt ért traumákból. - Dr. Lewis kijelentése határozott ami rám nézve jó hír. - Tudom hogy a felépülése nehéz volt és hosszadalmas, de szeretném tudni hogyan tekint vissza arra az időszakra ami nem is volt olyan régen. - újabb kérdést tesz fel. - Nos. - sóhajtok fel, de gondolkodás nélkül folytatom. - Nem szégyenlem azt az időszakot. Úgy érzem hogy a sok rossz ami velem történt feljogosított arra hogy kiboruljak és igen, nagyon mélyre zuhantam, de most már úgy gondolok vissza arra az időszakra mint egy új kezdetre. Ha akkor nem rombolok le minden falat ami bennem kialakult akkor nem is tudtam volna újra építeni önmagam. A múltban történtek csak megerősítik a jelenem és a jövőm amerre tartani szeretnék. - mondom komolyan. - Egy okos, életerős, céltudatos, fiatal nőt látok ha önre nézek Birdy. Azt gondolom hogy nagyon szép jövő áll ön előtt és őszintén sok sikert kívánok a céljai eléréséhez. - fel áll és kezet nyújt felém. - Ez azt jelenti hogy...- rebegve állok fel és kezet fogok vele, de még nem merem elhinni azt ami történik. - Ez azt jelenti hogy őn teljesen egészséges szellemileg és lelkileg is, vagyis most találkoztunk utoljára. Nincs szüksége további kezelésekre. A papír munkát elintézem és azt hiszem akkor ennyi is lett volna. - mosolyog rám kedvesen. - Köszönök mindent. - hálásan nézek rá. - Magának köszönje Birdy. Csak magának köszönheti azt amit elért és azt amit még elérhet. - bíztat és ez jól esik. Hiszek magamban, végre most először hiszek abban hogy egyenesbe jött az életem. Rövid búcsút veszünk egymástól és én megkönnyebbülve lépek ki a rendelőjéből a váróba ahol Simon türelmesen vár rám. - Na? Mit mondott? - idegesen áll fel amikor megpillant, látszik rajta hogy végig izgult amíg én bent voltam. - Mehetünk ünnepelni. - nevetve szaladok felé és ölelem magamhoz. - Komolyan? - nevetve kérdez vissza miközben szorosan ölel. - Teljesen komolyan, Simon. Egészséges vagyok. - boldogan mondom ki az igazságot. - Istenem. Annyira boldog vagyok. - megpörget és percekig csak öleljük egymást. - Én is Simon. Végre én is boldog vagyok. - jelentem ki a nyilvánvalót....

24. Rész: Baráti hívás

Zene: Flume - Friends

Két hónappal később....

~ Birdy Rothman ~

Egy örökké valóságnak tűnik az elmúlt két hónap amióta Párizsban vagyok. Rose betartotta a szavát és szanatóriumba záratott, ahol egy teljes hónapot töltöttem, újabb gyógyszereket és kezeléseket kaptam, de Rose nem tudta kivel kezd....minden erőmmel azon voltam hogy egészségesnek nyilvánítsanak a szanatóriumban és sikerült is, így egy hónappal ezelőtt eltanácsoltak és kiengedtek mondván hogy már nincs szükségem kezelésekre. Már gyógyszerekre sincs szükségem. Az egyetlen motivációm az volt hogy ha betöltöm a tizennyolcat el mehessek innen és eddig úgy tűnik hogy jó úton haladok. Már csak két hónap van vissza a születésnapomig amit itt Rose házában töltök. - Birdy! - hallom Rose hangját. - Mit akarsz? - nézek rá kérdőn. - Van kedved velem ebédelni? - kérdezi kedvesen. Próbál úgy tenni mintha nem egy ember testbe zárt szörnyeteg lenne, de én már kiismertem őt és határozottan utálom őt. Van egy szokása, ha nem engedelmeskedek neki akkor felpofoz, de én mindig csak nevetek rajta. - Most nem. Szeretnék telefonálni a barátomnak. - mondom halkan. - Tíz perc múlva ebédelünk, addig tudd le a telefonbeszélgetésed. - közli és magamra hagy. Tudhattam volna hogy nincs választásom. De nem is húzom az időt, azonnal tárcsázom Simon számát. Régóta készülök őt felhívni, mert a szanatóriumban töltött egy hónapom alatt nem volt rá lehetőségem, amióta meg itthon vagyok, azon gondolkodok hogy talán már el is felejtettek. Senkivel nem beszéltem azóta hogy itt vagyok. Nagyot sóhajtva nyomom meg a hívás gombot, a legnagyobb meglepetésemre pedig a második csengés után fogadja a hívásom. - Birdy? Te vagy az? - szól bele bizonytalanul. - Igen Simon. Én. - elcsuklik a hangom, olyan rég nem beszéltem vele, feltörnek bennem az érzések és sírás folytogat. - Istenem de jó hallani a hangod. - hallom hogy ő is sír. - Hiányzol. - vallom be őszintén. - Te is nekem. - nagyot sóhajt és elhallgat. - Ugye nem felejtettél el? - kérdezem reménykedve. - Téged soha. Alig várom hogy vissza gyere. - mondja komolyan. - Már csak két hónap ebben a pokolban. - jegyzem meg. - Még mindig szanatóriumban vagy? - érdeklődik. - Nem! Egy hónapot voltam ott de elértem hogy mentálisan egészségesnek nyilvánítsanak. - adom meg neki a választ mire ő felkiált. - Ez csodálatos Birdy, ezek szerint jól vagy. - hallhatóan megnyugszik, bárcsak tudná hogy igazából egyáltalán nem vagyok jól. - És a banya hogy bánik veled? - érdeklődik tovább. - Rose...ő....tényleg egy banya. - nevetek fel. - Nem veti meg a testi fenyítést. - teszem hozzá halkabban. - Ezt hogy érted? - Simon elszörnyed a vonal másik végén. - Azt hiszem a szüleim halála után Rose kicsit...megkattant, róla inkább elmondható hogy szanatóriumban a hely, mint sem rólam. Vannak pillanatai amikor olyan mint egy idegbeteg és kaptam már tőle jó pár pofont, de mindegy Simon, nem számít mert már csak két hónap és szabad leszek. Ez tartja bennem a lelket. - sóhajtok fel, ez az igazság. - Kérlek most mesélj te is. Mi van veled? És a többiek? - kíváncsiságom utat tör magának. - Én jól vagyok, leszámítva hogy nagyon hiányzol. Willhez néha beugrok, eléggé megviselte hogy Rose elvitt téged de most a munkába temetkezett, Angela mindenben mellette áll. - kapok választ a testvéremről. - És kibékült Chrisel? - teszem fel a kérdést ami most a legjobban érdekel. - Hát, fogjuk rá. - Simon elhúzza a mondatot. - Kérlek ne kelljen minen szót harapófogóval kihúzni belőled. - sürgetem. - Chris elég szarul van. Ez az igazság. Will bocsánatot kért tőle és a kibékülés megtörtént de Chris már nem jár a bárba, azt mondja minen rád emlékezteti. Nagyon hiányzol neki Birdy. - Simon halkan beszél, átérzi a helyzetem. - Ő is nekem. - elcsuklik a hangom és máris sírás fojtogat. - Mindennap meglátogatom és próbálok belé lelket önteni. Felhívhatnád. - javasolja de nem tetszik az ötlet. - Nem! - vágom rá azonnal. - Ha beszélnék vele, valószínüleg belehalnék és a két hónap ami még vissza van egy örökké valóságnak tűnne. - vallom be őszintén. - Megértem Birdy, de nem csak neked nehéz. Nekünk is. - Simon elérzékenyül és ez csak még inkább ront a lelki állapotomon. - Szeretlek Simon. - sírok fel. - Szeretlek és kibírod kislány, két hónap múlva szabad madárka leszel. - viccelődik a nevemmel hogy jó kedvre derítsen. - Úgy ahogy mondod. De addig is kérlek ne mond el senkinek hogy beszéltünk. - kérem komolyan. - Ahogy akarod. - nem ágálódik amiért hálás is vagyok. - Köszönöm. - mosolyodok el.

- Most mennem kell, Rose rám vár. - mondom undorodva az egész közös ebédtől, utálom Roset és ez soha nem fog változni. - Vigyázz magadra. - köszön el. - Te is Simon. Szia. - mosolyogva és szeretettel a szívemben bontom a vonalat majd a telefonomat az ágyamra dobom és kedvtelenül indulok le az étkezőbe. - Végre itt vagy. - Rose már az asztalnál ül és én is helyet foglalok vele szemben, tőle a lehető legtávolabb. - A barátommal beszéltem. - jegyzem meg halkan. - Aggódok miattad Birdy. - sóhajt fel. - Miért? - kérdezem őszinte kíváncsisággal. - Látom hogy hiányoznak neked. - utal a barátaimra. - Ez nem új dolog Rose, eddig is hiányoztak. Neked nem hiányzik Will? - kérdezek ezúttal én. - Nem. Miért hiányozna? - hitetlenkedve néz rám. - Mert az unokád. - mutatok rá a valóságra. - Will nem az unokám. - tiltakozik azonnal. - Hogy mondhatod ezt? - elkeseredve nézek a szemeibe, abban bízva hogy talán rosszul értettem amit mondott, de a valóság az hogy Rose nagyon is komolyan beszél. - Te vagy az egyetlen unokám, az én vérem vagy. Will csak egy befogadott poronty aki a saját szüleinek sem kellett. - Rose szavai kemények és mintha kést szúrnának a szívembe. - Will a testvérem. - emelem meg a hangom miközben a ruha szalvétámat az asztalra dobom. - Will csak egy szerencsés kis senki volt, a szüleid voltak olyan naívak és bolondok hogy örökbe fogadták. Én mindig is elleneztem. - jelenti ki határozottan. - Te egy undorító ember vagy. - egyenesen a szemébe mondom a véleményem amin fel is háborodik. - Tisztelettel beszélj velem. - parancsol rám. - Tisztelet? Miféle tisztelet? - magamból kikelve állok fel az asztaltól. - Benned nincs semmi tiszteletre méltó. - mondom őszintén így is gondolva. Az iránta érzett gyűlöletem pedig most csak még inkább megnőtt. - Ülj vissza. - kiált rám. - Felejtsd el. - csóválom a fejem. - Elment az étvágyam. - hátat fordítok neki és inkább vissza indulok a szobámba, ezek után még annyira sincs kedvem vele lenni mint eddig...